Egy budapesti lakás könyvespolcán talált ex libris pecsét indította el azt a nyomozást, amelyből végül dokumentumfilm született. Szabó Gál András Lédermannék nyomában című alkotása nemcsak egy eltűnt zsidó nagypolgári család történetét tárja fel, hanem azt is megmutatja, hogyan él tovább a történelem a tárgyakban, lakásokban, sorsokban.
Zsidó textilkereskedők felemelkedése a dualizmus korában, deportálás, államosítás, kommunista lakáskiutalás, majd egy váratlan találkozás a leszármazottakkal. A film középpontjában nem a szenzáció áll, hanem a jóvátétel gondolata: lehet-e, kell-e, és hogyan lehet visszaadni valamit nyolc évtizeddel később? A történet egyszerre személyes és történelmi, múltfeltárás és erkölcsi állásfoglalás.
A Neshama Tv 50 perc című műsorába meghívott Szabó Gál András a kalandfilmekhez szokott: kajakkal kelt át tengereken, Közép-Amerikából Dél-Amerikába evezett, megalapította a Budapest-Bamako ralit. A Lédermannék nyomában azonban másfajta utazás. Nem térképen jelölt pontok között zajlik, hanem idősíkokon keresztül, egy budapesti lakásból indulva egészen Auschwitzig, Ravensbrückig és New Yorkig.
Egy ex libris, ami nem hagyott nyugodni
A történet egy gyerekkori emlékkel kezdődik: régi könyvek, bennük egy különös pecsét, rajta egy kígyó. A név: Lédermann Pál. A családi legendárium szerint a Lédermannék jó módú textilkereskedők voltak, akik időben elmenekültek Svájcba a háború elől. A lakásukban hagyott könyvek, festmények, bútorok pedig Szabó családjához kerültek. A fordulat akkor jött, amikor édesanyja idősek otthonába költözött, és felmerült: mi legyen a „Lédermann-tárgyakkal”? Egy filmélmény – Kincs a múltból – után megszületett az ötlet: talán vissza kellene adni őket.
„Nem érdekel, hogy mennyit érnek. Itt az elvről van szó.”
Ez a mondat lett a projekt erkölcsi tengelye.
Az 50 perc teljes adása itt tekinthető meg:
A kutatás első állomása Bern volt, a svájci bevándorlási archívum. Ott azonban nem találtak nyomot Lédermann Pálról. A családi történet megbicsaklott. Nem Svájcba menekültek.
Egy barát által átadott 1945-ös újsághirdetés viszont mindent átírt. Lédermann Pál a háború után a feleségét és lányát kereste, akiket Auschwitzba és Ravensbrückbe deportáltak. A történet ettől kezdve nem menekülésről, hanem túlélésről és veszteségről szólt.
A kutatás feltárta: a Lédermann család a budapesti zsidó nagypolgárság egyik jelentős dinasztiája volt. A kiegyezés utáni aranykorban felemelkedtek, textilipari és kereskedelmi befolyásuk volt, adományoztak a Dohány utcai zsinagógának, és rendszeresen szerepeltek a sajtóban. A 20. század viharait végiglavírozták – a Tanácsköztársaságot, a nyilas korszakot, majd az államosítást.
Auschwitz és Ravensbrück árnyéka
A film egyik legerősebb szála a deportálások útvonalának bejárása. A Békásmegyeri téglagyártól Auschwitzig, majd Ravensbrückig követik Ilona és Erzsébet sorsát. Az édesanyát gázkamrába küldték, a lány túlélte a koncentrációs tábort.
Szabó Gál András számára nemcsak történelmi adatokról van szó, hanem egy családi folytonosság drámai megszakításáról. A zsidó identitás ebben a történetben nem háttér, hanem központi tapasztalat: felemelkedés, beilleszkedés, majd kirekesztés és megsemmisítés.
A háború után a lakás fogalma átalakult: a magántulajdon helyét az állami kiosztás vette át. Szabó nagyapja – aki kommunista középvezetőként dolgozott – igényelte és megkapta a Lédermannék egykori lakását. A tárgyak ott maradtak, a család pedig belenőtt egy másik család múltjába. Ez a kettősség az egyik legérzékenyebb pont: zsidó családtól elvett javak egy másik zsidó családhoz kerültek, egy új politikai rendszer keretei között.
„Olyan történetről nem tudok, hogy valaki azért harcolt, hogy valamit visszaadhasson.”
Ez a gondolat adja a film egyediségét.
A porcelán, ami összeköt
A kutatás során több, a lakásban maradt tárgy is előkerült, köztük egy különleges Buddha-szobor, amely generációkon át állt a család otthonában. Ezek a tárgyak nem puszta műtárgyak voltak, hanem egy eltűnt életforma lenyomatai. Végül azonban nem a Buddha-szobor vált a történet szimbolikus középpontjává, hanem egy családi porcelánkészlet, amely az ünnepekhez, közös étkezésekhez és személyes emlékekhez kötődött. Olyan tárgy, amely generációkat köt össze, ünnepekhez és közös étkezésekhez kapcsolódik. A Lédermann-leszármazottak számára ennek visszaadása szimbolikus jóvátétel.
A filmhez kapcsolódó tárgybemutató – amely a lakásban talált relikviákból állt össze – a „Buddhafej és Nyári Mikulás” címet kapta. A cím egyszerre utal a megtalált Buddha-szoborra és egy gyerekkori emlékre, jelezve, hogy a történet nemcsak történelmi, hanem személyes rétegeket is mozgat.
Lédermann Pál túlélte a háborút, de elveszítette vagyonát, státuszát, családját. A filmben előkerül egy 1967-es pszichiátriai szakvélemény New Yorkból, amely arról tanúskodik: fizikailag túlélte, de lelkileg nem. A család több százmillió eurós vagyonából töredéknyi kompenzáció maradt. A 20. század magyar zsidó története így nemcsak üldöztetés, hanem államosítás és végleges szétszóródás története is.
A Lédermannék nyomában végső soron nem csupán egy család története, hanem a magyar zsidóság 20. századi sorsának lenyomata. És egy kísérlet arra, hogy 80 év után valaki ne elvegyen, hanem visszaadjon.
3 Responses
Egy újabb bennfentes onanizálás.
megszokhattad, mindig anyáddal vereted ki
Hogyne, hogyne….egy kis klimaxos maszti
„A villát, ahol ma egy magyarországi volt miniszterelnök lakik, Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára.
Sebestyén István, az unokaöcs – aki most szólal meg először – kisgyermekként mindezt végigélte. Amikor gimnazista volt, még elmehetett vendégségbe nagybátyja egykori otthonába: akkor már az Apró família lakta a villát, és Sebestyén István éppen Apró Piroskával járt egy osztályba.
Sebestyén István Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője. Ahogy emlékeit feleleveníti, utal arra is: számára ez a történet tipikus eset a sok közül, amelyben az állam először államosított, és utána úgy privatizált, hogy az államosítás okozta igazságtalanságokat gyakorlatilag nem orvosolta.
Sebestyén Aladár a harmincas években fogott bele a villaépítésbe. Az ingatlan tulajdoni lapja szerint a korábban még Rézmál dűlőként ismert Szemlőhegyi úton 25 ezer pengőért váltotta meg a 42. szám alatti telket, ahol egy főgimnáziumi tanár, egy színész és családjaik laktak. Ahogy Sebestyén István emlékezik, az eredeti tervek szerint nagybátyja szerényebb hajlékot szeretett volna – építészeti dokumentációk most is megvannak –, de felesége nagyobbra vágyott, és az ő kívánsága döntött. Így aztán egy hatalmas, elegáns kúria lett a végeredmény, amit a család egyedül nem is igen tudott belakni. A feleség, Grünwald Róza (akit mindenki csak Rózsi néninek hívott) egyik lánytestvére, Margit, annak férje, Schnitzler Sándor és fiuk, Palika is beköltöztek a házba, és még így is bőven elfértek. (Palika sorsa tragédiába torkollott: munkaszolgálatosként veszett oda valahol az orosz fronton.)
Sebestyén Aladár fia, György szerencsésebb volt. Szülei Svájcba küldték tanulni, 1935 táján szerzett mérnöki diplomát a nagy hírű zürichi műszaki egyetemen. Haza akart térni, de azokban az években akkora munkanélküliség volt a mérnökök körében is, hogy még Weiss Manfréd – apja munkaadója – magas összeköttetései ellenére sem tudott számára megfelelő munkahelyet szerezni. Ám mivel kitűnő szakember volt, több nyelven beszélt, végül is Angliában, a Philipsnél helyezkedett el mint röntgenmérnök, és közvetlenül a háború kitörése előtt kivándorolt Ausztráliába, Sydneybe. Amikor Magyarország és Nagy-Britannia hadiállapotba került, a lágert azért ő is megjárta: mint az ellenséges magyar állam polgárát először internálták, egy-két évre rá megkapta az ausztrál állampolgárságot. 1995-ben bekövetkezett haláláig Sydneyben élt.
Sebestyén Aladár és a rokonság mindössze 1944-ig élvezhette az egy élet munkájából felépített villát. Április 28-án, a német bevonulást követően a birtoklap szerint az ingatlant a faji törvények alapján nyilvántartásba vették, és Sebestyénéknek el kellett költözniük a budapesti gettóba. A várva várt felszabadulás életben találta mindnyájukat. A Szemlőhegy utcai villa azonban bombatalálatot kapott, a házban randalíroztak az oroszok is, a Sebestyén-kúria bútorai, műtárgyai megrongálódtak. Sebestyén István úgy emlékezik: még a hatvanas években is előfordult, hogy nagybátyja megtakarított pénzét arra fordította, hogy egy késsel széthasított, azóta őrizgetett flamand festményt restauráltasson.
A háború után a család fellélegzett: nekiláttak a ház renoválásának. Ahogy Sebestyén István mondja, nagybátyja sokszor dohogott: mire befejezték a munkát, el is vették tőlük a házat. Az ötvenes években jött az államosítás. Sebestyén Aladárt – miután kitűnő vezető volt – hagyták dolgozni. Szükség volt a hozzáértésére: a korábbi igazgató a Ferroglobus főosztályvezetője lehetett. A maga építette villában azonban nem maradhatott. A Szemlőhegy utcai ház akkor már három család lakhelye volt, ugyanis akkorra már Sebestyén Aladárné unokahúga is odaköltözött férjével, Flank Józseffel és két kislányukkal.
1952-ben azonban egyik pillanatról a másikra mindhárom családnak ki kellett költöznie. Abban szerencséjük volt, hogy az ingóságaikat magukkal vihették, nem úgy, mint a kitelepítettek. Csakhogy a Szent István körút 24. alatt kiutalt társbérletben, ahol kezdetben a három családnak élnie kellett, nem volt hely a villa összes bútorának. Sebestyén István szerint nagybátyja akkor a családon belül sok mindent elajándékozott a berendezésből és a festményekből. A társbérletben a három családnak volt ugyan saját külön hálószobája, de a nappali, a fürdő, a konyha közös volt. Ez az állapot maga lett volna a pokol, ha nem rokonokról van szó. A harmadik család Flank József feleségével és a két pici lánnyal tovább költözött a Tanács (ma Károly) körútra. Így sem lehetett könnyű, bár – Sebestyén István emlékei szerint – igazából a vidámság volt jellemző a Szent István körúti otthonra. A két férfi dolgozott, a nők pedig – testvérek lévén – ki tudtak jönni egymással a konyhában. Ám a villa elvesztését egyikük sem tudta kiheverni: egy életre szóló traumát jelentett, főleg Sebestyén Aladár felesége számára.
A kiürített régi lakásuk érdekes módon egy darabig üresen állt. Egy év elteltével aztán a Sebestyén-villába egy varrodát telepítettek. Sebestyén István emlékei szerint vagy húsz fiatalasszony dolgozott ott – ezt onnan tudja, hogy az ő családjuk is a környéken lakott, és a villa közvetlen szomszédságában lévő Fajd utcai óvodába járt, onnan közvetlen rálátása volt a villára. A varrodát egy-másfél év múlva felszámolták, a ház ismét üres maradt, de nem sokáig. 1955–56 táján jött az új lakó. Hogy mikor és ki, azt Sebestyén István sem tudja – ő 1953-ban kikerült az óvodából, és az Áldás utcai iskolába járt.
A közhiteles dokumentumokból nem deríthető ki, mikor került a Sebestyén-villa Apró Antal használatába. Annyi bizonyos, Apró – aki 1947–1948-ban a Dózsa György út 62. szám alatti lakásban élt – az államosítás idején már miniszteri rangban volt, s bár politikai karrierjében akadtak kisebb zavarok, ettől függetlenül kiérdemelhetett egy méltó lakot a Rózsadombon, a többi káder között.
Mint megírtuk, az Apró család a villát az 1956-ot követő megtorlás ítéleteiről elhíresült vérbíróval, Jahner-Bakos Mihállyal közösen lakta. A hátsó telekszomszéd Kádár János volt. 1995-ben Dobrev Klára, Apró Antal unokája, a jelenlegi miniszterelnök felesége a 159 négyzetméteres házrészt 23 évesen, egyetemistaként, egyedülállóként mint szociális bérlakást vásárolta meg. A tranzakció kevesebb mint kilencmillió forintjába került a családnak, de ennek csak tíz százalékát kellett készpénzben kifizetni. A többire 25 éves részletfizetési kedvezményt kapott a szociálisan rászoruló Dobrev Klára, akinek édesanyja a legfelsőbb üzleti elit tagja volt. Amint Dobrev Klára megszerezte a tulajdonjogot, az ingatlan hasznosítási jogát 16 millió forintért eladta a Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel közös családi vállalkozásuknak, a Fittelina Kft.-nek, majd indult az uszodaberuházás és a csillárlízing. Eközben Dobrev Klára édesanyja, Apró Antal leánya, Apró Piroska a vérbíró családjának 102 négyzetméteres tulajdoni részét vásárolta meg. Az ügy pikantériája, hogy Apró Piroska tulajdonjogi kérelme húsz nappal korábban érkezett be az önkormányzathoz, mint ahogy Jahner-Bakos Mihályné tulajdonjogát bejegyezték volna a nevezett önkormányzati ingatlanra.
Gyurcsány Ferenc 1996-tól lakik Sebestyénék egykori tulajdonában.
Sebestyén Aladár és családja – ahogy az unokaöcs feleleveníti – 1956 után már egyáltalán nem reménykedett abban, hogy valaha visszakapja otthonát. Ahogy meséli, a sors fintora, hogy gimnazistaként egyszer-kétszer vendégeskedett nagybátyja egykori házában, ugyanis Apró Piroska gimnáziumi osztálytársa volt. Persze hallgatott arról, hogy jól ismeri ezt a helyet.
Sebestyén Aladár 1981-ben, 97 éves korában halt meg. Felesége 1981-ben, 80 évesen hunyt el. Egyetlen fiuk a rendszerváltozáskor már nagyon beteg volt, az egykor elkobzott családi javaikkal kapcsolatos kárpótlással már nem akart foglalkozni: méltatlannak találta. 1995-ben ő is eltávozott az élők sorából. Sebestyén István azt mondja: ez a történet nem egyedi, nem a pénzről, hanem a morálról, az állam elmulasztott felelősségvállalásáról és az elmaradt igazságtételről szól.”