Miért Miskolc? Csak itt találni pirogránit almákat. Kínában tanulta

Miért Miskolc? Azért, mert az országban csak itt találni pirogránit almákat.

Már megint egy meg nem értett miskolci – gondoltam magamban, amikor egy közös barát csak annyit mondott nekem, hogy Guszti rendkívüli pasas, aki már régen nem áll szóba politikussal. Aztán hozzátette, ő egy szobrász és veled akar találkozni. Hát így kezdődött, aztán igen gyorsan barátságba fordult egy-két beszélgetésnek gondolt kapcsolatom Kraitz Gusztival, a miskolci születésű, de már az ötvenes évek közepétől Svédországban élő szobrásszal.

Emlékszem, első beszélgetésünk egy étteremben kezdődött, majd a lakásomon folytatódott és valószínű, hogy másnap fejeződött be. Tudott arról, hogy Miskolc megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet, így aztán szóba került a miskolci alkotóművészet helyzete, a tervezett kulturális beruházások és sok minden más is. Rendkívül energikus, jókedvű ember, akinek kora ellenére még mindig oly gyorsan jár az agya, hogy ha sakkoznánk, akkor esélyem se lenne vele szemben, mert ő bizonyára gondolatban húsz lépéssel előttem járna a partiban – ez járt a fejemben, amikor hallgattam őt.  Meglepett, hogy ötven évvel az után, hogy elhagyta a hazáját, mennyire erősen őrzi ifjúkori emlékeit, azt a helyet, ahol felnőtt és ahová mindig elmegy, ha itthon van.

Ez a hely pedig Diósgyőr, egész pontosan a gyárra merőleges számozott utcák, ahol régen munkáscsaládok éltek, akik minden reggel a gyár hívó hangjára ébredtek. Most, hogy már több évtizede mindenféle életben tartási kísérlet ellenére a gyár kapui végleg bezárultak, a szíve még mindig elviszi őt oda. Ha behunyja szemét, látja, ahogy az érkező munkások seregét – közöttük apját – reggelente elnyelte a gyár, hogy aztán nyolc óra múlva újra kitárja kapuit előttük.

“Tudod, az ember érti, hogy valami elmúlt, de a szíve nem engedi el” – mondta elérzékenyülve. “Ezért járok oda és szeretném – már csak apám emléke miatt is – megcsinálni a vasgyár és az ott dolgozó sok ezer ember emlékművét.”

Következő találkozásunk már nála zajlott egy Malmö melletti kicsinek egyáltalán nem mondható birtokon. A domboldalra felfutó hatalmas kertben mindenfelé kisebb-nagyobb szobrokba botlott az ember. Szimpatikus párja, Ulla, akit ott talált magának Svédországban, szintén kiváló szobrász és nagyon sok közös munkájuk van. Sétáltunk a kertben és ő arról beszélt, hogy több alkalommal járt Kínában, ahol megtanulta a kemenceépítést. Hosszan beszélt a pirogránitról, ami az égetés hatására a vörös és sárga legkülönfélébb árnyalataiba öltözik.  Látta rajtam, hogy én ezekkel az információkkal sok mindent nem tudok kezdeni, ezért megmutatott nekem egy éppen működő és egy éppen szétszedett, kihűlt kemencét.

Ott és akkor láttam először pirogránit almát. Mindjárt kettőt. Látva csodálkozásomat, magyarázni kezdte, hogy az a gyönyörűség ebben az anyagban, hogy olyanok, mint az igazi almák. Nem találsz két egyforma színűt közöttük. Amikor az agyagalmának megépítem a kemencét, még nem tudom valójában milyen lesz. “Olyanok ezek, mint az ember gyerekei. Amíg az anyjuk hasában vannak, nem tudjuk kire fognak ütni” – mondta nevetve. Aztán adott nekem ajándékba néhány könyvet, ami róluk és munkáikról szól, elvitt néhány közeli városba, ahol alkotásaik parkokban, vízparton, középületek előtt állnak.

Három napig voltam közös barátunkkal, Dobrossy Istvánnal a művészházaspár vendége. Az utolsó este azt mondta nekem: „Tudod, gondolkodtam azon, hogyan tudnám segíteni Miskolc pályázatát.  Szeretnék szülővárosomnak ajándékozni két pirogránit almát.”  Két hét múlva a különös gonddal csomagolt almák hazaértek Miskolcra. A Szinva terasz különleges díszei lettek.

Csak később tudtam meg, hogy a híres művész házaspár almái Miskolcon kívül, csak Svédországban és San Francisco világhírű parkjában, a Golden Gate Parkban láthatók. New Yorkban, az ENSZ székháza előtt álló emlékműve világhírnevet hozott számára. A különleges gránitoszlopok mellett a térköveken áll egy diplomatatáska R. W. monogrammal. A legendás svéd diplomatának, Raul Wallenbergnek állít emléket, aki a II. világháború idején budapesti szolgálathelyén embereket mentett a vészkorszak idején, míg végül maga is áldozattá vált. Az emlékmű mára az életmentés örök szimbóluma lett. Ennek, és egész életművének mondott köszönetet a svéd király, amikor a legrangosabb kitüntetést, a királyi aranyérmet adományozta Gustaw Kraitz miskolci származású művésznek.

Epilógus

Amikor ez az írás megjelenik a művész már nem lehet velünk. Néhány nappal 100. születésnapja előtt szíve megszűnt dobogni. Egy igaz embert, nagyszerű művészt és jó barátot vesztettünk el. Soha nem felejtette el azt a várost, ahol született. Minden alkalommal, amikor itthon járt, elmentünk a gyárba és a számozott utcákba, a másodikba, ahol született. “Vili, lehet, hogy kinevetsz érte, de ugyanazt érzem, ugyanazt látom, mint gyerekkoromban” – mondtad nekem. “Látom, ahogy apám átjön azon a kis hídon és én szaladok elé, hogy az ölébe kapjon. Soha nem fogom elfelejteni. Én még mindig itthon vagyok.“

Igen Guszti, itthon vagy velünk és ez így lesz mindig.

Száz év sikerei

Kraitz Gusztáv 1926-ban született Miskolcon, Diósgyőr számozott utcáiban telt a gyermekkora. Rajztanára felfigyelt tehetségére, 1944-ben felvételi nélkül lett a képzőművészeti főiskola hallgatója. 1956 őszén hagyta el az országot, Svédországban egy szennyvízcsatornát gyártó üzemben a csövek még puha nyersanyagából készítette első szobrát: egy kórházudvarra szánt galambdúcot. Nem sokkal később színes várat épített a kórházi kémények köré. A szokatlan formák feltűnést keltettek, szobrokat rendeltek tőle. Az igazi sikert egy 1959-ben rendezett kelet-ázsiai kiállításon bemutatott, kínai hatású alkotásai hozták meg számára. Itt ismerkedett meg egy ugyancsak kiállító svéd alkotóművésszel, Ullával, akit nem sokkal később feleségül vett. Azóta Svédországban élt, és egyike volt a legelismertebb aktív művészeknek. Miskolc 2008-ban Pro Urbe díjjal tüntette ki.

Szerző: Fedor Vilmos

Forrás: Miért Miskolc (2017, Bíbor kiadó)