Könnyeden mesél a kínzásokról, mintha csak arról lenne szó, hogyan készül a húsleves

–

„Mikor éritek el Kijevet?” – kérdezi egy anya a telefonban az ukrán frontra vezényelt fiától. Az ő beszélgetésük

csak egy a több ezer közül, amit az ukrán különleges haderő rögzített 2022 márciusa és novembere között, amelyek Oksana Karpovych negyedik, 2024-ben készült Lehallgatva (Intercepted) című filmjének a narrációját adják.

A háború első évében járunk, abban az időszakban, amikor az orosz vezetés, az élén Vlagyimir Putyinnal úgy hitte, hogy néhány nap alatt elfoglalják az ukrán fővárost, kiiktatják Volodimir Zelenszkijt, és oroszbarát bábkormányt ültetnek a helyére. Az orosz haderő katonái – fiak, apák, testvérek, férjek – indultak a frontra abban a hitben, hogy hamarosan hazatérhetnek. A villámháborúról, a gyors és könnyű diadalról szőtt terv azonban gyorsan szertefoszlott.

„Ne engedd, hogy a fiunkat elvigyék a seregbe”

– mondja egyikük határozott hangon a feleségének. A gyerekük ekkor hatéves volt.

Ezekben a rövid, alig néhány perces beszélgetésekben szó esik a legegyszerűbb, legemberibb dolgokról. Például arról, mit tudnak enni, van-e elég ruhájuk, jut-e mindenkinek cipő. Emellett a háború olyan felfoghatatlan részleteiről is hallunk, mint például, mit jelent a kínzás során „21 rózsát kapni”. A hétköznapi és az embertelen egymás mellé kerül, minden átmenet nélkül.

A háború 5. évébe léptünk – Filmek, kiállítások, szakértői beszélgetések a tisztánlátásért

Ahogy Oroszország Ukrajna elleni teljes körű agressziója 2026 februárjában az ötödik évébe lép, egyre nehezebb fenntartani a társadalmi figyelmet, a tisztánlátást és a szolidaritást. A Focus on Ukraine programsorozat erre a kihívásra válaszol azzal, hogy a napi híreken túlmutató nézőpontokat kínál: a személyes megéléseket, a kultúrát és a közös felelősséget állítja a középpontba filmeken, kiállításokon és szakértői beszélgetéseken keresztül.

A 2026. február 24. és március 6. között Budapesten megrendezett esemény második alkalommal valósul meg, és 13 európai kulturális intézet és nagykövetség nagyszabású együttműködésében jön létre. A programokról bővebben itt olvashatsz.

Oksana Karpovych Lehallgatva című filmjét február 25-én vetítik a budapesti Francia Intézetben.

Olyan könnyeden mesél a kínzásokról, mintha csak arról lenne szó, hogyan készül a húsleves

A Lehallgatva képkockáit végigkíséri ez a kettősség. Hallgatjuk a telefonbeszélgetéseket a harctéren látott borzalmakról, a szemünk előtt pedig békés jelenetek peregnek:

bicikliző gyerekek, fürdőzők a vízparton, napsütésben cigarettázó emberek a szobák ablakában. Aztán jön a következő snitt: felvételek szétlőtt ukrán épületekről, út szélén hagyott harckocsikról, szellemlakta otthonokról és hátrahagyott holmikról.

Miközben nézzük ezeket a képeket, valami más is bekúszik lassan a látóterünkbe. Elképzeljük, hogyan nézhet ki a telefonáló katona vagy az anya, a feleség, a gyerek a vonal másik végén, sőt szinte látjuk is mindazt, amiről beszélnek. Vannak köztük könnyedebb részletek is, például amikor arról mesélnek, milyen fagyit ettek, vagy hogy az Ukrajnában szerzett edzőcipő mennyire kényelmes. Máskor azonban egy dühös, gyűlölettel teli hang szól a telefonba, aki átkozódva beszél a „khokhols”-okról (így nevezik az oroszok az ukránokat), akiknek látszólag mindenük megvan: márkás ruhák, jó élet és gazdagság.

És vannak azok a beszélgetések, amelyek ismételten bizonyítják, hogy a háború megváltoztatja az embereket. Az ott átéltek nem tűnnek el csak úgy, nyomtalanul.

Az egyik katona arról beszél, hogy nem tudja, képes lesz-e még valaha nyugodtan aludni, míg egy másik meggyötört hangon azt mondja: innen csak koporsóban lehet hazajutni.

„Itt megőrülök. Ezek a beszélgetések már mindennaposak számomra. Itt embereket ölünk, anya. Jó természetű embernek tartottam magam, sok minden változott meg bennem” – fogalmazza meg a társuk, aki azt részletezi a telefonban, hogy kínoztak és vertek meg ukrán hadifoglyokat a minap. Mindezt olyan természetességgel meséli, mintha csak arról lenne szó, hogyan készül a húsleves. (Az ukrán hadifoglyok és katonák kínzásáról, megerőszakolásáról és kivégzéséről szóló tanúvallomások alapján készült jelentést publikált az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa tavaly márciusban. Arról, mi ad erőt ahhoz, hogy a testileg és lelkileg is súlyosan traumatizált emberek folytassák az életüket, valamint arról, mennyiben egyéni és közösségi feladat ilyenkor a gyógyulás, ebben a cikkünkben írtunk részletesen.)

A háborúban az emberek levetkőzik emberségüket – részben azért, mert a parancs ezt diktálja, részben pedig azért, mert másként talán nem is lehetne túlélni mindazt, amit meg kell tenniük. Erre utalnak azok a lehallgatott beszélgetések is, amelyekben az ott maradt civilekről úgy beszélnek, mintha nem is emberek volnának. A gondolatmenetük egyszerű: aki ott maradt, az így járt, ő hívta ki maga ellen a sorsot.