Édesapám a Beneš Dekrétumok következményeire így emlékezett vissza: „Anyám Kassán1946-ban nem vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, ezért elbocsátották az állásából. Nem vették vissza a Pénzügyi Igazgatóságra, tehát nem volt munkája, nem kaphatta meg a csehszlovák állampolgárságot. Megvan erről az írás, ami úgy fogalmaz, hogy „szlováktól eltérő nemzetiségűnek” vallotta magát.
Akkor indult a kitelepítés 1946-ban, és tartott még ’47-ben is. A háború után államfőként Beneš írta alá azokat a törvényeket (a Beneš-dekrétumot), amelyeknek az alapján az országban élő szudétanémeteket és magyarokat kollektíve háborús bűnösnek nyilvánították, megfosztották jogaiktól és vagyonuktól. A magyarok egyoldalú kitelepítését a potsdami konferencia nem hagyta jóvá. Ezért később belső kitelepítésekre, illetve csehszlovák–magyar lakosságcserére került sor.
Meghamisítva a valóságot reszlovakizációnak nevezték a kényszert: aki „akarta”, az szlováknak vallhatta magát. Fölszólították a lakosságot, hogy azok, akik ennek szükségét érzik, jelentkezzenek, és vallják magukat szlováknak. A felvidéki magyarság jó része, tehát, aki nem telepedett át, megtette ezt a megalázó gesztust.
Ésdesapám tudta, hogy nem ő nem marad Csehszlovákiában, „de bizony nagyon aggódtam, nehogy anyámékat kitelepítsék, vagy, hogy ők is a lakosságcserébe kerüljenek, ezért én is aláírtam, és apám is. Ott működött a hivatal a Posta utcában, a város történelmi központjában, egy gangos épületben. A körgangon sorban állhattunk, akik „reszlovakizáltunk”. Ma is ismerek olyanokat, akikkel együtt ott álltunk ebben a megalázó sorban. Bementünk. Nem volt mese, alá kellett írni. Papírt kaptunk róla, hogy szlovákok vagyunk.
Én is aláírtam, pedig akkor már átjártam a zöld határon iskolába Miskolcra.”
A reszlovakizálás és a lakosságcsere azonban még nem volt elegendő. Az új csehszlovák kormány példátlan lépésre határozta el magát. Mivel a párizsi békekonferenciától nem kapott engedélyt a kitelepítéshez, újabb tervet dolgozott ki: szétszórni, erőszakosan széttelepíteni, deportálni a magyarokat az elnéptelenedett Szudétaföldre.
Vladimír Clementis helyettes külügyminiszter 1946. október 31-én a nemzetgyűlés külügyi bizottságában kijelentette: „A magyarokat erőszakkal kell áttelepíteni a volt Szudétaföldre.” A Národna Obroda, a Szlovák Nemzeti Tanács hivatalos lapja 1946. november 13-i számában így ír: „Jogunk van asszimilálni a magyarokat, és bármilyen áron is nemzeti államot teremteni. Végső célunknak a magyarok szétszórását kell tekintenünk.”
Zvara Juraj 1969-ben megjelent tanulmánya pontos áttekintést nyújt a kényszerű deportálás méreteiről: „az akció 9.610 családot, 41.640 személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községből, 17 járásból válogatták össze. Zvara megjegyzi, hogy az elhurcoltak között 5.128 kisparaszti család volt. Közel ezerre tehető azoknak a száma, akik a végrehajtás során alkalmazott erőszak, vagy a fűtetlen marhavagonokban való szállítás során kiállt szenvedések áldozatául estek. A magyar tulajdonosok helyébe Szlovákia északi vidékéről telepítettek át hegyvidéki szlovák telepeseket, önkéntes cseh földműveseket, akik minden ellenszolgáltatás „nélkül megkapták a deportált magyarok házait, állatait és gazdasági felszerelését”.
A háború után Vilmos és Rudolf számára Budapesten más és más társadalmi pozícióban „a hontalanság évei” következtek. Vilmos hivatásából adódott, hogy ügyvédként a magyarok kényszerű áttelepítésének, a „lakosságcserének” következményeivel kellett nap mint nap szembesülnie. A csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyar családok rendkívül kiszolgáltatott helyzetben voltak. Jogi segítséget igényeltek. Vilmos bácsi a kitelepítettek megbízásából a Pozsonyban vagy másutt, Szlovákiában maradt ingóságaik ügyében járt el és a családok egyesítésében közreműködött. Józsa néni, a felesége pedig a csehszlovák követségtől nem messze szobát bérelt nappalra, volt egy írógépe és asztala, és a vízumkérelmeket gépelte, intézte, kérvényeket fogalmazott. Tíz vagy húsz forintot kapott vízumkérelmenként. Ebből és egy építési vállalkozó jogügyleteiből származott bevételük.
Apám hónapokig náluk lakott a Galántai utcában. Felvidéki menekült egyetemi hallgatóként néha reggelit, egyszer-egyszer „vacsorapótlékot” is kapott a szegényes egyetemi menzakosztot kiegészítendő.
A határ számunkra akkoriban átjárhatatlan volt, közel egy fél évtizeden át nem találkozhattam a Kassán és Rózshegyen élő nagyszüleimmel.
Apám és Haury Margit, a nagymamám Kassán 1947-ben
A jobboldali képen nagyszüleimmel 1957-ben Rózsahegyen
Édesapám 1946 júniusában
2 Responses
Van képe uszítani?
Miért nem nézi meg , hogy ki a szlovák PS pártvezér? Hova van bekötve?
Miért is voltak, különösen a borsodiak kollektíve bűnösök, állandó apokalipszis végrehajtóiként, az emberiség felszámolóiként, világkönyvtárukkal?