Mivel foglalkoztak a magyarok a nagy világégés előestéjén?
Csaknem 1500 fénykép került fel a Fortepanra Inkey Tibor fotóművész hagyatékából, melyek 1936 és 1941 között készültek. A fényképész hivatalosan i-vel írta a nevét: ezt onnan tudom, hogy a nagyapámról van szó. Ezeket a képeket azonban én is most látom először, hiszen túlnyomó többségük negatívként lapult a hagyatékában, mígnem apám (Inkei Péter) és szintén fotóművész nagynéném, Inkey Alice a Fortepan rendelkezésére bocsátották őket. A tömérdek fotóhoz még csak most készülnek a képaláírások, de így is rengeteget mesélnek a korszakról, hiszen Inkey Tibor akkoriban olyan lapoknak dolgozott fotóriporterként, mint a Színházi Élet, a Magyarság, vagy a Pesti Hírlap. A Fortepan páratlan gyűjteményének egy olyan tartománya, az ostrom előtti békeévek képi világa gazdagodott a többszörösére, aminek rajta kívül Bojár Sándor, nagyapám fiatalabb pályatársa a reprezentánsa. Ő készítette Inkey Tiborról és más fotósokról a Fortepan 177027 számon elérhető jellegzetes életképet.
Nagyapámból véletlenszerűen lett fotós: tizennégy évesen Székesfehérváron sétálva vettek észre az apjával egy hirdetést, melyben egy helyi fényképész inast keresett. Bekopogtak hozzá, nagyapámat fel is vették, és ott tanulta meg az alapokat, három évvel később pedig már segéd lett egy nagykőrösi fotós műtermében. Önálló műtermet aztán Sümegen nyitott, majd 1933-ban Budapesten indította el a fotóriporteri szolgáltatását, melyet számos korabeli lap igénybe vett. A most ábrázolt korszakban az egyik legfoglalkoztatottabb fotóriporter volt, a Múzeum körúton elegáns műterme is volt, aztán az egészet elvitte a háború és az államosítás, ő pedig a MAFILM standfotósaként folytatta karrierjét. Állófotózással már a háború előtt is foglalkozott: akkor készült talán legismertebb képe is, a Karády Katalint ábrázoló portré. Tavasszal már a Fortepan és a Capa Center szentelt egy kiváló összeállítást Inkey Tibor életművéből, ott bővebben ismertetik az életútját, mi koncentráljunk inkább a most felkerült képekre.
Ezen az 1483 fényképen egyszerre tűnik Magyarország vészjósló helynek egy példátlan világégés küszöbén, illetve kedélyes európai országnak, ahol elegánsak az emberek, tiszták az utcák és takarosak az üzletek portáljai. Budapesten már egymást érik a náci Németország és a fasiszta Olaszország hivatalos delegációi és a katonai parádék; hatalmas tömeggyűlést tart a nemzetiszocialista Nemzeti Front, a belvárosban pedig légvédelmi gyakorlatot tartanak – egy ország készül a háborúra, mondaná az utólag okos szemlélő. Csakhogy sokkal több olyan fotó van, ami arról árulkodik, hogy az emberek egyáltalán nem foglalkoznak a nemzetközi helyzettel vagy az egyre inkább jobbra tolódó országgal, hanem élik az életüket: moziba és meccsre járnak, kutya- és autószépségversenyt rendeznek, strandolnak, és közben a háttérben felvillan a korabeli Magyarország békés arca.
A Horthy-korszakról tudjuk, hogy a harmincas évek második felétől egyre élhetetlenebb lett sok honfitársunk számára: a zsidótörvények egyre többeket fosztottak meg alapvető jogaiktól, a politikai másként gondolkodókat üldözték, és a neonfényes budapesti belvárost külvárosi nyomortelepek és nehéz sorsú falvak ellensúlyozták. Nagyapám karrierjének mégis ez az időszak volt a csúcsa: amellett, hogy keresett portréfotós lett, szinte minden fontos eseményen jelen volt, az 1938-as eucharisztikus világkongresszustól kezdve kormányok beiktatásáig és nemzetközi sporteseményekig. Évtizedekkel később, amikor sokszor évekig hiába várt valaki egy telefonvonalra, tényleg sci-finek hatott nagyapám jó párszor hallott sztorija, hogy amikor telefont rendelt a műtermébe, a készülék másnap már ott állt az asztalán, bekötve.
A képek továbbá rávilágítanak egy fontos tévedésre is: az Orbán-rendszert előszeretettel hasonlítják a Horthy-rendszerhez, és ha kizárólag a politikusok revansista, nacionalista lózungjaiból, meg az árvalányhajas-díszmagyaros esztétikából indulunk ki, akkor ez helyénvalónak is tűnhet. Fontos különbség azonban, hogy ezekkel párhuzamosan mégis csak létezett egy polgári, működő Magyarország, ahol nem csak az elit járt jól szabott ruhákban, ahol az infrastruktúra működött, az államigazgatás kiszámíthatóbb volt, és az ország a feketeinges csőcseléket leszámítva komolyan Európa részének gondolta magát. (Évtizedekkel később ugyancsak a „polgári Magyarországot” tűzte zászlajára a mostani elit, de ez már akkor is csak politikai termék volt.) Ezeken a fotókon Budapest is egy nyüzsgő európai nagyváros képét mutatja, ahol rendezettek és ízlésesek a kirakatok, rendben vannak tartva a közterek, a város folyamatosan épül és modernizálódik. Nem véletlen, hogy számos akkor emelt középület – például a fotók egyikén is felbukkanó pasaréti ferences templom – ma is ékessége a városképnek, míg mostani utódaikról ilyesmit nehéz elképzelni.
Egy válasz
Budapest nem egyenlő Magyarországgal.A vidék meg azt sem tudta,mi az az Európa.