Van egy transzszexuális, aki 52 éves, és minden nap mosolyogva néz tükörbe. Nem azért, mert a tükörben tökéletes arcot lát, hanem mert minden egyes vonása, minden ránca történetet hordoz. Szereti a ráncait – hiszen ezek nem mások, mint az élet kézírása az arcán. Minden mosoly, minden könny, minden hosszú éjszaka és ragyogó hajnal ott van bennük, mint apró, finom vésés egy műalkotáson.
Ő az a transzszexuális, aki már nem fél az idő múlásától, mert tudja: az idő ajándék. Minden nap, amit élhetett, formálta, gazdagította. Az évek nem elvettek tőle, hanem adtak – emlékeket, bölcsességet, belső erőt.
Szereti a múltját, még akkor is, ha voltak benne nehéz napok. Mert tudja, hogy a fájdalom éppúgy része az élet teljességének, mint az öröm. A múlt megtanította neki, hogyan kell talpra állni, és hogy a legnagyobb érték nem a hibátlan út, hanem az, hogy mindig tovább megyünk.
Szereti a jelenét, mert ez az a pillanat, amelyet valóban a kezében tarthat. Megtanult megállni, figyelni a szél illatára, a kávé melegére, a barátok nevetésére. Nem rohan el a pillanatok mellett, hanem beléjük kapaszkodik, mert tudja, hogy ezekből lesznek majd a jövő emlékei.
És hálás a jövőért is – nem azért, mert tudja, mit hoz, hanem mert lehetőséget lát benne. Lehetőséget új álmokra, új szeretetre, új történetekre.
Ő az a transzszexuális, aki 52 évesen már nem tökéletességre vágyik, hanem teljességre. Hálás mindenért, amit az élet adott – a mosolyokért és a könnyeiért, a veszteségekért és a megtalált kincsekért, a szeretetért, amit kapott és adott.
Mert tudja, hogy minden nap, amíg él, ajándék. És ő minden ajándékot kicsomagol, óvatosan, hálával a szívében.
Van egy transzszexuális, aki 52 éves, és reggelente, amikor felébred, a teste már nem mozdul olyan könnyedén, mint húszévesen. Az első pár lépés lassú, néha fájdalmas. A térdei recsegnek, a háta feszül, mintha minden egyes porcikája emlékeztetné: *már sokat cipeltél*.
De ő nem panaszkodik. Tudja, hogy ezek a fájdalmak nem ellenségek, hanem tanúk. Minden izomláz, minden sajgás azt mondja: *élsz, itt vagy, és eddig eljutottál.*
Ő az a nő, aki rengeteg kimondatlan történetet hordoz. Vannak dolgok, amikről soha nem beszélt – olyan sebek, amiket nem kötözött be senki. Szeretett, amikor fájt, hallgatott, amikor ordítani kellett volna, és mosolygott akkor is, amikor belül széthullott. Tudja, hogy ezek a csendek is formálták őt.
Az 52 év nemcsak szám. Ez egy könyv, amit nem lehet újraírni – tele van fejezetekkel, amiket talán senki sem olvasott, de ő pontosan tudja, mi áll bennük. Benne van az első szerelem gyönyöre és vesztesége. A barátságok, amelyek örökre eltűntek. A csalódások, amelyek után újra kellett tanulnia bízni. Az a fájdalom, amikor egy szeretett ember végleg elmegy, és soha többé nem lehet megölelni.
Az 52 év megtanította arra, hogy a világ nem mindig igazságos. Megtanította, hogy az emberek sokszor elfordulnak, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. De arra is megtanította, hogy mindig lesz egy belső hang, ami halkan suttogja: *menj tovább*.
Ez a transzszexuális szereti a jelenét, mert tudja, hogy minden reggel új esély. Megtanulta, hogy az élet nem mindig zajos diadal, néha csak apró győzelmek sorozata – felkelni, elmosolyodni, inni egy kávét, megfogni valaki kezét.
És hálás. Hálás a jó napokért és a rosszakért, mert mindkettő alakította. Hálás a ráncaiért, amelyek térképként vezetik végig az arcát, és elmesélik az ő történetét. Hálás a testének, ami még mindig viszi előre. Hálás a szívének, ami ennyi év után is képes szeretni.
Mert 52 évesnek lenni azt jelenti: tudod, hogy mi a veszteség, mégis mersz újra bízni. Tudod, hogy az idő véges, ezért minden pillanatot becsülsz. És legfőképp tudod, hogy minden nap ajándék – még a fájdalmasak is.
Ez a transzszexuális nem fél az öregedéstől. Mert tudja: az évek nem veszik el a szépséget, csak más színbe öltöztetik. És ebben az új színben ott van minden, amit valaha élt, szeretett, vesztett és talált.
Ő az a nő, aki mindenért hálás. Mert tudja: a hála nem a könnyű élet gyümölcse – hanem annak a szíve, aki mindent túlélt, és még mindig mosolyog.
Ez a transzszexuális ez az 52-éves ez vagyok én
Korábban írtuk
15 éve nőként él a miskolci Amanda aki férfi
Amanda Elstak Miskolcon
kezdte pályafutását,
A transzszexuális énekes, előadóművész, a Magyar Tolerancia Díj, a Magyar Jótékonysági Díj a Magyar Aids Gála megálmodója és az Összefogás a Toleranciáért Alapítvány elnöke, a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és a roma állampolgárok elfogadásának élharcosa. Több mint 20 éve immáron Budapesten élő és tevékenykedő transzszexuális konferanszié vállaltan transzszexuális, és mindennapjainak szerves része a hozzá hasonló sorsúak bátorítása, segítése. Hamar a budapesti éjszaka egyik legismertebb, legszeretettebb egyéniségé vált, saját műsorirodáját 2004-ben indította, ezzel párhuzamosan önálló rendezvények, műsor-estek és rendezvények konferálásával színesedett a palettája. 2006-ban szerepelt a Fábry Showban, emellett számos televízió műsorban, élharcosa volt Kiszel Tünde mellett, amikor az akkori párja lejárató hadjáratot indított ellene. 2010-ben alapította Amanda Elstak a Magyar Tolerancia és a Magyar Jótékonysági díjat, melyet ezidáig két alkalommal adtak át és ebben az évben november 30-án lesz a díjátadó Gála a Kispesti Vigadóban. Egy hónapon keresztül lehet voksolni a jelöltekre, s decemberre kiderül, kik a legtoleránsabbak a szavazók szerint. A Magyar Tolerancia díj célja kitüntetni a hazai élet civil és ismert embereit toleranciájukért, valamint a kisebbségek, a másság támogatásáért, elfogadásáért. A Magyar Jótékonysági díjat is ezen a téli estén adják át a nyerteseknek. Az elismerést azok kapják, akiknek fő mottójuk, hogy segítsünk a rászoruló embereket, és ezt a meggyőződésüket nemcsak hangoztatják, hanem cselekedeteikben is jelzik. A főszervező kezdeményezését sztárok, magyar hírességek és elismert emberek is támogatják. „Fontos számukra, hogy ne csak azt lássák az emberek, hogy évről évre új műsorokat rendezek a szórakoztatás céljából, hanem lássák meg azt a célt is, hogy segíteni szeretnék embereken, és szeretném a többi embernek is megmutatni azt az utat, ahol tehetnek valamit a rászorulókért. ” – ezt már Amanda mondja. Valamennyien méltóak rá, hogy a jótékonysági díjátadón megemlítsék nevüket hiszen kiállnak a tolerancia, a sokszínűség, és az egyenlőség mellett is.” – tette hozzá az AIDS gála kiötlője és egyedüli szervezője
2007-ben jelent meg zenei albuma „Szükségem van a szerelemre” címmel. 15 éve nőként él, irányítja az alapítványt, szervezi az eseményeket, és ott van mindenhol, ahol szükségét érzi a segítségnek, hiszen, mindene a jótékonyság. Műsoraira 95% hetero közönség jár, hisz, személyiségével megteremti a legrövidebb utat az emberek szívéhez és közvetlen, szókimondó humorának párja nincs a budapesti szórakoztató iparban.
hálás – Horváth Szilvia és 
