1992 nyara, Agárd, családi nyaralás. Serkenő bajusszal, büszkeségre csekély mértékben okot adó Gunsos kendővel a fejemen, Metallica kiegészítőkkel felvértezve válogatom a helyi kirakodó árus kazettaállományát.
– Nem érdekel, nem érdekel, megvan, szar, nem érdekel, nem érdekel…
Mire odalép apám, és megkérdi, mit keresek. Mondom: konkrétan semmit. Erre közli velem, hogy ha már kemény zenét hallgatok, akkor ezeket megveszi, hogy ismerjem a gyökereket – és a kezembe nyomta a Led Zeppelin II.-t, és a Black Sabbath Paranoid-ját. Húztam a számat, mert ilyen száz éves zenét nem hallgat senki, nem lehetne-e inkább mégis Obituary vagy Carcass, de legalább Skid Row, viszont apám hajthatatlan volt: vagy ez vagy semmi.
Egy jó darabig bontatlanul hevertek a a jósvafői padlásszobában az Agárdon begyűjtött Takt kazetták, aztán valahogy rájuk fanyalodtam. Előbb a Zeppelin jött, aztán később a Sabbath.
Mikor először meghallottam a War Pigs-t, az olyan revelációszerű élmény volt, mint mikor először hallottam metál zenét évekkel korábban. Olyan volt, mint amikor a régész rájön egy lelet kapcsán, hogy ahhá, baszki, hát így találták fel a kereket!
Akkor ott egy komoly utazás kezdődött számomra, ami az Ozzys Sabbath lemezekkel indult, Ozzy szóló pályájával folytatódott és egy szakasza most örökre lezárult. Mármint az a szakasz, amiben még láthatom élőben a Sötétség Hercegét.
De mégsem vagyok szomorú, mert egyrészt volt hozzá koncerten szerencsém (Zakk Wylde és Gus G oldalán, illetve a Black Sabbath búcsúturnén is), másrészt pedig jól van ez így. Megkötötte az utolsó egyezségét az ördöggel, összeszedte magát, hogy még egyszer közönség előtt énekeljen, aminek jó eséllyel ez volt az ára.
A színpadi trónusát egy túlvilági bárszékre cserélte, Lemmy pedig addigra már biztosan kikérte neki az első kört.
Úgyhogy köszi, Ozzy, ha akarnálak sem tudnálak elfelejteni.
2 Responses
ez mégiscsak jobb egyezség volt, mint amit a Fideszszel kötöttél…
Miért nem kéritek közérdekübe az ő és üzlettársa (grafikai cég) megbízásait a városnak és holdingnak?