Wolfsbergben tökre tetszik, hogy az autópálya kijárót egymáshoz közel lehetett építeni a vasúthoz

Klagenfurt és Graz között a jelenlegi domborzati viszonyok miatt autóval és busszal az A2-es autópályán kb. másfél óráig tart az út (bár mi egy szünetet általában tartani szoktunk, úgy nyilván hosszabb). Sebes vonattal a menetrend szerint jelenleg 3 óra 15 perc, IC-vel 2 óra 54 perc (átszállással Bruck an der Mur felé.)

Ez az idő fog lerövidülni 2025. december 15-től mindössze 45 percre, amikor a 130 km-es Koralm szakaszon megindul a közlekedés a személyforgalom számára is.

A vasútvonal része a mintegy 32,9 km hosszú Koralmtunnel, ami Ausztria leghosszabb vasúti alagútja, és érdekesség, hogy világviszonylatban pedig a hetedik helyet foglalja el.

De addig még van öt hónap, úgyhogy amíg még lehet, és jár, bemutatom az ÖBB Intercity autóbusz járatát Graz és Klagenfurt között.

A buszok napközben ugyanabban az időben indulnak óránként vagy legfeljebb 2 óránként mindkét irányba. Negyedkor Klagenfurtból, háromnegyedkor Grazból. Jegyet kényelmesen az ÖBB App-en keresztül lehet venni. Mennél korábban, annál olcsóbb, ha valaki például 4-5 nappal vagy még korábban előre megveszi, az elcsípheti a jegyet mindössze 9,90 €-ért is. Ahogy viszont közeledik az indulás ideje, és telik meg a busz, úgy lesz drágább a jegy is (€14.90, €19.90 vagy €24.90). Vannak frekventált járatok, például a péntektől vasárnapig tartó időszakban, hétköznapokon a reggeli és délutáni órákban, amikor általában drágábbak a jegyek. Ez önmagában még csak a menetjegy ára, ehhez +3 €-ért lehet tetszés szerinti helyet foglalni (utólag is, ha a menetjeggyel együtt nem vettünk meg). Helyjegy nélkül ugyanis csak addig lehet felszállni, amíg nincs tele a busz. Ha többen nem foglalnak előre, akkor érkezési sorrend van, és ha megtelt a busz, helyjegy nélkül nem lehet utazni, hiába vett valaki menetjegyet.

Az emeletes busznak az alsó szintjén az első osztály van, tehát bőrülések vannak elegánsabb kivitelben. Itt az alsó szinten utazhatnak értelemszerűen a mozgássérültek is, akadálymentes rámpán tudnak felgurulni a buszra. Szoktam látni ott néha bicikliket is, ha nem fér fel a busz hátulján lévő kerékpárszállítóra. Itt van lent a WC is, amely higiénikus, tiszta (tettem be fényképet róla) és diszkrét csengő jelzi az emeleten ülőknek, ha valaki bemegy. Az emeleten van a másodosztály, ami szép, kényelmes és többnyire tiszta is. A blogban több videót is posztoltam már a sofőr feletti ülésben utazva, egészen különleges élmény a kamionosok pozíciójából látni az A2-es autópályát.

És megosztanék még egy saját élményt is tavalyról, egyrészt arról szól, hogy milyen egy átlagos (?) utazás, másrészt pedig arról, hogyan fedeztem fel, hogy mennyivel másabb az emeleten az első sorban utazni, mint egy random bármilyen másik ülőhelyen.

Egy nyár közepi hétköznap reggel utaztam, amikor csak jegyet vettem, helyjegyet nem. A sofőr a szabad helyek egyikét, a 63-asat adta, ami a busz első részében volt. Pontban 8:15-kor elindult a busz, a sofőr udvariasan köszöntötte a hangosbemondón keresztül az utasokat, és kellemes utazást kívánt. Ahogy nézelődtem, megakadt a szemem az első sor két üresen álló ülésén. Hm, vajon milyen lehet ott utazni…? Őszintén megmondom, hogy ezzel együtt azonnal beugrott mindenféle felszólító módú hang is fejembe, a „maradj nyugton a fenekeden”-től a „majd rádszólnak, hogy minek mentél odá”-ig minden. Vagy mi lesz, ha meglátja a sofőra kamerán keresztül és szégyenszemre a hangosba bemondva elzavar onnan. Szóval jó sok baromság jutott az eszembe, de az öt Ausztriába töltött évnek köszönhetően vállat rándítottam, na és, akkor mi van, legfeljebb eljövök onnan.

Előre is mentem tehát, ahol minden gond nélkül helyet is foglaltam. A kutya nem szólt rám, senki nem nézett rám rosszallóan, a sofőr pedig ha figyelt is a kamerán keresztül, legfeljebb a boldogan vigyorgó fejemet láthatta. Az pedig szemmel láthatóan nem zavarta.

A spontán ötlettől vezérelve onnantól olyan perspektívából néztem az utat, ahogy már ugyan a sofőr ülésben számtalanszor láttam, és mégsem, hiszen 4 m magasból egészen más a perspektíva, kicsit kb. mintha a busz tetején csücsülve utaznék a világban. Láttam a csodás hegyeket-völgyeket, a kilométer hosszú völgyhidakat, a felhőjátékot, behúztam a fejem ahogy az alagutak közeledtére, és érdekes volt azt is látni, ahogy közeledett a fény a hosszabb alagutak végén.

Egyedüli hátránya az első üléseknek a nagy üvegfelületeken besütő napsugárzás, de amúgy a klíma 22 °-on tartotta a hőmérsékletet, ami abszolút elviselhető utazást jelentett. Az egyetlen Wolfsbergi megálló előtt az autópályát elhagyva számomra egy vezetési bravúr, ahogy a sofőrök a buszt a vasútállomás fölötti keskeny felüljárónak a még keskenyebb kanyarjában felkormányozzák. Mindig tartok tőle egy kicsit, hogy meghúzzák a busz szélét a szalagkorlátban, de eddig még nem történt ilyen. Ja, és utaztam már női sofőrrel is, nagyon ügyesen vezetett, le a kalappal előtte.

Wolfsbergben tökre tetszik, hogy az autópálya kijárót egymáshoz közel lehetett építeni a vasúthoz, a vasútállomást pedig az autóbuszállomással, egyben a távolsági busz megállójával is. Itt szép számmal szálltak fel és le az utasok, meg is telt a busz. Melcsike a nyakát behúzva reménykedett azért, hogy minden újonnan érkező utas csakis máshova szeretne leülni, semmint az önkenyesen elfoglalt, választott helyére. Azonban minden nekem sem jöhet össze, egyszer csak megszólalt mögöttem egy hang, hogy a hely foglalt. Hát persze, teljesen jogos, mosolyogtam a fiatal párra, s indultam vissza a helyemre. Egyben el is döntöttem, hogy a visszaútra lefoglalom viszont mindenképpen lefoglalom magamnak azt a király első helyet.

A végére pedig még egy kis közjáték…

A kisebbik lányom már akkor nyári szünetre Magyarországon volt, de elfelejtette elvinni magával a Dirndl-jét, amit viszont szeretett volna megmutatni a családnak. Mivel Rékáék aznap indultak haza Grazból Magyarországra, ezért elvittem magammal vállfán a ruhát, betettem az alsó csomagtartóba, szépen a bőröndök tetejére fektetve.

Wolfsberg után a sok fel-leszálló után valamiért elkezdtem agyalni, hogy mekkora hülye vagyok, amiért Sárika ruháját nem hoztam fel inkább az utastérbe, mégiscsak egy gyönyörű, és abszolút egyedi darab, amelyet fél éven keresztül gondosan varrt magának, remélem, senki nem emelte el még véletlenül sem Wolfsbergben.

Valahogy sikerült jól behergelni magamat, meg persze szidtam is magamat, amiért nem szálltam le, hogy biztos, ami biztos, megnézzem, hogy minden rendben van-e. Mert mi van, ha mégsem…? Akkor mégis mit mondok majd neki, ha netán valaki ezt a csúfságot mégis elkövette…?

Mondanom sem kell, tűkön ülve vártam tehát, hogy végre megálljon a busz a grazi vasútállomás előtt. És bizony a csomagtartó előtt állva, mint valami boszorkányos megérzéssel alkotott rémálom, valóra vált az, hogy a ruha valóban nem volt a bőröndöm tetején, és mellette sem, sőt, sehol körülötte. Nem túlzok, agyvérzéshez közeli állapotban kétségbeesetten pásztáztam a fogyatkozó bőröndöket és megállíthatatlanul ment a tiráda a fejemben a felelőtlenségről, hogy lehetek ekkora címeres ökör, hogy vakon megbízom random ismeretlen emberekben és nem szálltam le Wolfsbergben, hogy a ruhát magamhoz vegyem.

Azt hiszem, ez a gondolatsor kiülhetett az arcomra is, mert a buszsofőr, akit észre sem vettem, hogy ott áll mellettem, finoman megérintette a vállamat, és nyugodt hangon, bátorító mosollyal az arcán megszólított, hogy ha a ruhát keresem, akkor azt ő félretette Wolfsbergben a csomagtér magasabb (kerék feletti) baloldali részére, hogy ne gyűrődjön össze. Elsírtam magam és mázsás kövek gördültek le a szívemről, ahogy megkönnyebbültem, és megköszöntem a figyelmességét. Szóval a végére végül tényleg minden rendben volt, hiszen nemcsak a leánykámnak, hanem nekem is nagyon-nagyon fontos volt, hogy a ruhácska meglegyen.

Na, itt a vége fuss el véle, megint sikerült jó sokat írnom/beszélnem.

Akinek van tehát módja/lehetősége, és érdekli milyen szuper dolog panorámás buszon csodás hegyek-völgyek között Karintiából Steiermarkba utazni, az még év végéig kipróbálhatja az intercity buszt Graz-Klagenfurt között.