Pride. Reggel fél 10-kor indultam Miskolc mellől, vonattal

MN: Végül milyen érzésekkel indult el a Pride-ra?

NB: Félelem, bizonytalanság, de eltökéltség és pozitív izgalom, ezek keveredtek bennem. Reggel fél 10-kor indultam Miskolc mellől, vonattal. A személyvonat, amiről Füzesabonyban átszálltam, még pontos volt. Az onnan a Keletibe tartó Interrégió vonat viszont eleve 20 perces késéssel indult, és a pálya egy pontján, bizonyos „rendkívüli körülmények” miatt, amiket nem részletezett a hangosbemondó, további úgy negyed órát álltunk. Erre rakódott még rá a menet közbe felhalmozódó késés. A tervezett 12:05 helyett majdnem 13 óra volt, mire végül befutottunk Budapestre.

Úgy 20 aHang-aktivista gyűlt össze több megyéből. Rajtam kívül tudtommal mind heteroszexuálisok, köztük házaspárok, akik személyesen nem érintettek a genderkérdésben, mégis fontosnak tartották, hogy részt vegyenek a Pride-on – nemcsak szolidaritást vállalni a kormány gyűlöletszításának kereszttüzébe került queer közösséggel, de általánosságban is kiállni az egyre jobban eltiport szabadságért és egyenlőségért.

A gyülekezési időt felszabadult várakozással töltöttük a Városháza Parkban. A sok pozitív kisugárzású ember, az, hogy nem láttunk rendőrt a helyszínen, csak távolabb az odavezető úton, hogy az ablakokban is lógtak a szivárványzászlók, feloszlatták bennem az egyébként racionális aggodalmat.

Mindannyiunkon eluralkodott a jó hangulat.

Nálam volt egy nagy szivárványzászló rúd nélkül, egy aPont-társamnál pedig egy EU-zászló rúddal. Az én zászlómat áttettük az ő zászlórúdjára, így a két elemből csináltunk egyet. Az így kapott nagy Pride-zászlót ettől kezdve felváltva lobogtattuk. Olyan szép látványt nyújtott, ahogy a nap átvilágította az emberek feje fölött lobogó szivárványzászlót, hogy több sajtós is megállt pár pillanatra mellettünk, hogy felvegye.

MN: Aztán elindult a menet a Deák térről…

NB: Kezdetben még a menet elején voltunk, így nem sokkal 3 óra után el is indultunk. A várakozás során átélt pozitivitás úgy kisimította az idegeinket, hogy ekkor semmi félelem nem volt bennem, szinte meg is feledkeztem arról, hogy „be vagyunk tiltva”. Úgy sodródtam bele a felvonulásba, mint egy szabad madár, aki kiszáll a fészkéből egy könnyed sétarepülésre.

Először akkor éreztem át, hogy mégiscsak lehet valami probléma, amikor az Astoria magasságában lelassultunk, majd toporogni kezdtünk. Mint később kiderült, itt térített el minket a rendőrség a Mi Hazánk által befoglalt Szabadság híd helyett az Erzsébet híd felé. Ekkorra mi már hátrébb sodródtunk, így nem láttuk a menet eleji történéseket.

A toporgásra az első magyarázatom az volt: egy ekkora tömegnek van egy bizonyos tehetetlensége. A belső dinamika, vagyis, hogy vannak lassabban és gyorsabban haladók, és az oldalról becsatlakozók okozhatnak fennakadást, mint ahogy az autópálya is bedugul nagy forgalom esetén. Viszont ehhez túl sokáig elhúzódott az ácsorgás.

Mindenesetre ez a megtorpanás jelentősen eltért a tavalyi zavartalan Pride-tapasztalatomtól. Most a tömeg belsejében állva nem láttuk a globális képet, fogalmunk sem volt, hogy akár csak pár méterrel odébb mi zajlik. Az a sejtésem támadt, hogy a menet eleje akadályba ütközött. A gyülekező óta ekkor először tolult az agyamba a gondolat:

„jah, persze, hiszen most egy betiltott, üldözött, megsemmisíteni akart Pride-on vagyunk!”

Ez a futó gondolat elkergette belőlem a felhőtlenséget, és feszültséget, félelmet ültetett a helyébe. Azon dilemmáztam: vajon ki lehet a ludas, a rendőrség vagy az ellentüntetők? De nagyon figyeltem arra, hogy amennyire csak lehet, megőrizzem a nyugalmamat. És reméltem, hogy mások is így tesznek. Belegondoltam, hogy ha egy ekkora tömegben pánik tör ki, az beláthatatlan katasztrófához vezethet. Az elkanyarodás után az Erzsébet hídig azzal a várakozással meneteltem: „csak jussunk fel a hídra, nehogy addig elénk vágjanak!”

MN: A híd volt a lélektani határ?

NB: A Hadházy-tüntetések után tudat alatt úgy tekintettem a hídfoglalásra, mintha az most is, legalábbis részlegesen, cél és fegyvertény lenne. Ekkor még fogalmunk sem volt, hogy hányan lehetünk, de egy társam magasba emelt selfie-bottal belefotózott előre- és hátrafelé is a tömegbe: a képein egyik irányba se látszódott a vége.

MN: Ellentüntetőkkel találkoztak menet közben?

NB: Egyszer valahogy közénk keveredett két fazon, akik „Christian preacher”, azaz keresztény prédikátor feliratú pólót viseltek, egy nagy fehér keresztet vittek, és angolul beszéltek. Azzal vonták magukra a figyelmet, hogy szembe haladtak a menetiránnyal, és azt ordítozták: „You are crazy people!” (Bolondok vagytok!) De a több ezer ember között ők ketten semmilyen megfélemlítő hatást nem keltettek. Az emberek összezártak körülöttük, és inkább bohócnak tűntek, ahogy ott árral szembe erőlködtek.