A kampányra hangolt szuverenitásvédelemnek olyan régi hagyományai vannak a magyar politikában, hogy már Petőfi Sándort is ezzel a taktikával járatták le ellenfelei, amikor 1848 nyarán indulni akart az első népképviseleti választáson. Az elbukott kampány után a Marczius Tizenötödike nevű radikális lap így számolt be 1848. június 20-án:

„A Kis-kunsági kaputosok azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és tót királyt akar.”

Három hónappal járunk a március 15-ei események után. Petőfi megítélése már ellentmondásosabb, mint a forradalom első napjaiban. A királyokhoz című versét túl radikálisnak találták, akik még nem gondolkodtak trónfosztásban (azt csak 1849. április 14-én mondták ki). Válaszul személyeskedő ellenvers is megjelent Honfi szózat címmel, amiben Mező Dániel és a böszörményi nemzetőrök azt írták: „S bár mit mond az értetlen Petőfi, / Él fölöttünk szeretett király.” Az sem sült el jól, amikor a költő alkalmatlannak és felkészületlennek nevezte az épp csak megalakult Batthyány-kormányt.

A népszerűségvesztés megviselte Petőfit, 1848. május 27-én elkeseredve írt a történtekről egyik barátjának arról, hogy cancelelték: „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam… néhány hét, s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám. Több újságlap nem átalta magát pelengérré tenni, hogy nevem rá szögeztessék.”

Lement vidékre

Ezért juthatott arra, hogy jobb, ha a nyár elején tartott küldöttválasztáson nem a fővárosban, hanem szülőföldjén, a Kiskunságban, Jászkun kerület szabadszállási körzetében indul. Ugyanakkor annak ellenére, hogy Petőfi szép verseket tudott írni az Alföldről, a kampányban hamar kiderült, hogy a helyi viszonyokat egyáltalán nem érti, ezért majdnem meg is verték.

A Kiskunságban élők már a forradalom előtt nagyobb közigazgatási autonómiával és bizonyos kiváltságokkal rendelkeztek, például 1745 után megválthatták magukat a jobbágyság alól, így a jászok és a kunok a szabadparaszti jogállásukkal elkülönült, köztes helyzetben voltak a jobbágyság és a nemesség között.

De mivel az áprilisi törvények gyakorlatilag megszüntették ezeket a kiváltságokat, a kiskunok nem voltak olyan nagy rajongói a forradalomnak, mint azt Petőfi gondolta – sőt inkább királyhűek voltak.

Mindezek tetejébe a költő minden olyan politikai baklövést elkövetett, ami egy leejtőernyőztetett fővárosi liberálistól elvárható. A kiskunoknak címzett választási kiáltványában például ilyeneket írt: „A mint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most megakarjátok gyalulni, jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalúnak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalú vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót, és nem esett rajtam csorba… Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek vagy eddig legalább nem voltatok. Marczius 15-kéig egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyai alázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”

Az sem sült el a legjobban, hogy a családja szabadszállási gyökereit emlegette, mert apja, Petrovics István nem számított köztiszteletben álló személynek, inkább kocsmai verekedéseire és üzleti csődjére emlékeztek.

Ellenfele, Nagy Károly, a szabadszállási esperes fia mögött ott voltak a helyi elitek, és a helyi közéletben is jól ismerték. A helyzeti előny és Petőfi baklövései ellenére a Nagy család biztosra akart menni, ezért mindent elkövettek, hogy megbundázzák a június 15-ei választást. A körzetben történt választási csalásról Gönczi Gábor levéltáros mutatott be újabb bizonyítékokat 2023-ban, a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban talált iratok alapján. Petőfi kiáltványa miatt a helyi tanácsban három nappal a választás előtt elfogadtak egy határozatot, amivel gyakorlatilag kitiltották a forradalom költőjét Szabadszállásról:

„Beszédei, tettei, s némely irataibol, a honra nézve veszélyes elvek, merények és törekedés tettszvén ki: ne hogy a népnek általa eltsábittatott kis töredéke megvettetést, gyalázatott, sőt elláthatlan veszélyt is húzzon Petőfi követté választásával, ön maga, s talán az egész hon fejére: ezennel elhatároztatik, hogy Petőfinek e Város kebelébeni megjelenés szorosan megtiltassék.”

A kutató szerint a választási csalást bizonyító határozatot a végrehajtása után azzal próbálták leplezni, hogy a jegyzőkönyvi fogalmazványban módszeresen áthúzták, így az a hitelesített változatba már nem került bele.

Nem tartották magyarnak

A helyi bírák a kitiltásról írtak egy hivatalos levelet Petőfi házigazdájának, Bankós Károlynak is, amiből kiderült, hogy ellenfelei az etnikai kártyát is kijátszották ellene, és szlovák származására utalva azzal vádolták, hogy idegen érdekeket szolgál:

„Petőfi egy polgártársunk azon kérdésére, hogy mikor leend már béke honunkban, azt felelé, hogy sohasem, míg ezen ország vissza nem száll azokra, kiké volt, t. i. a tótokra; ebből átláthatni, hogy milly veszélyes lenne illy alacsony jellemű egyént több jeles hazafiak mellőztével személyünk országos képviselőjéül küldeni követnek, kiről fölteszi már minden polgár, hogy bennünket kész lenne eladni a legcsekélyebb árért.”

Nem volt előzmény nélküli, hogy Petőfi családját szlovák származása miatt támadták Szabadszálláson. A költő apja, Petrovits István magyarnak vallotta magát, palócos kiejtéssel beszélt; az anyja, Hruz Mária viszont csak felnőttkorában tanult meg magyarul. Arany János így jellemezte Petőfi szüleit: „Atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul, anyja nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte.” Ugyanakkor a kiskunok valószínűleg nem fogadták el magyarként a családot, egy hatósági jegyzőkönyv is fennmaradt arról, hogy Petőfi apja egyszer azért keveredett kocsmai verekedésbe egy szabadszállási asztalossal, mert az a „gyüttment tót lelkét” szidta.

Pedig a magyar nacionalista Petőfinek semmi köze sem volt az akkoriban kibontakozó szlovák nemzeti öntudathoz. Azt is lehet tudni, hogy 10 évvel korábban, diákként a selmecbányai evangélikus líceumban az egyik tanárán keresztül találkozott a pánszlávizmussal, de a szlovák nacionalista Daniel Lichard megbuktatta történelemből, ami nem arra utal, hogy a költő szlovák nemzeti öntudatra ébredt volna.

Az 1848. június 15-én megtartott választás előtt sikerült annyira felhergelni az embereket Szabadszálláson, hogy majdnem meglincselték Petőfit és Szendrey Júliát.

A választás előtti éjszakán az ellenjelölt apja, Nagy Sámuel főesperes egész éjjel a borospincéjében itatta a népet. Ennek meg is lett az eredménye: a választás napján a költőnek és a feleségének el kellett menekülnie a részegen hőzöngő tömeg elől. „Azt vettem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem. »Ez a hazaáruló, ez az akasztófára való muszka spion, aki el akarja adni az országot, szaggasd szét, üsd agyon!«” – emlékezett vissza Petőfi a beszámolójában.

Végül a feleségével fegyveres nemzetőrök kíséretében menekültek el a városból. Ezután a nemzetőrök arról gondoskodtak, hogy Petőfi támogatói ne jussanak be a városba, így a költőből nem lehetett jelölt, és Nagy Károlyt választották meg országgyűlési követnek. Petőfi kiiktatása után nagy verseny nem volt, Gönczi Gergő kutatásai szerint a többi induló áljelölt volt, mindannyian kapcsolatban álltak az esperes csakládjával.

„Azok, kik ellenem lázitották a népet, örökké azt beszélték, hogy én lázitottam, én vagyok a lázitó… (…) És ennek ma kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma junius 15-kén… ma három hónapja, hogy martius 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, sikra szálltak! – De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámitóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és isten egyaránt meglakoltat” – írta Petőfi, miután elhagyta Szabadszállást.

Később hiába követelte a választás megismétlését Deák Ferenc igazságügyi miniszternél. A 176 aláírással megerősített kérvényt továbbították a belügyminisztériumhoz, de sosem vizsgálták ki.

Az orosz kémkedéssel megvádolt Petőfit egy év múlva a szabadságharcot leverő orosz csapatokkal érkező kozákok ölték meg.