Magyar Péter: Július 12-én kongresszus. Ezen a nyáron újra körbejárjuk a csodálatos magyar vidéket

51-36

A magyarok döntő többsége változásért kiált. Le akarja zárni a kivagyi oligarchák, az új földesurak, a pökhendi Orbán-janicsárok és az urizáló politikus bűnözők által uralt elvesztegetett évtizedeket.

Napról napra egyre többen vagyunk, akik felállnak és azt mondják, hogy eddig és ne tovább. 10 emberből 7 szerint rossz irányba mennek hazánkban a dolgok. Egyre többen mondják ki, először csak maguknak, aztán a szeretteiknek suttogva és végül már hangosan és nyilvánosan, hogy Magyarország és a magyarok ennél sokkal, de sokkal többet érdemelnek.

De hogy lett az első esőcseppből először egy búvópatak, majd egy hömpölygő folyam?

Volt egyszer egy június, harminchat évvel ezelőtt, 1989-ben, amikor már érezni lehetett, hogy a változás visszafordíthatatlan. Hogy a szovjet birodalom már nem sokáig telepszik ránk és esély nyílik arra, hogy a rendszerváltó magyarok a gyermekeiknek egy jobb jövőt teremtsenek.

Emlékezhetünk a szlogenre: 10 éven belül utolérjük Ausztriát.

Ma már kijelenthetjük: a reményt az elmúlt 3 és fél évtizedben ellopták.

Pont azok, akiktől a legtöbbet vártuk. A rendszert ugyan leváltottuk – de a hatalmát féltő rendszer újra meg újra az oroszok kegyét keresi.

Nemhogy kávézónk nem lett Bécsben, de már sokaknak egy cappuccinot meginni vagy a családot elvinni egy cukrászdába is nehézséget okoz.

Emlékeztetőül: az elmúlt egy évben a kávé ára is több, mint 22%-kal nőtt.

Ez a mindennapi embereket érdekli: a gyári munkást, a vasutast, a szociális munkást, a nyugdíjast, vagy épp a kormánytisztviselőt. De nem azokat, akik a Budaörs-Ferihegy távot is csak milliárdos helikopterrel hajlandóak megtenni, vagy 100 milliós festmények alatt somolyognak a kastélyaikban és az uradalmi birtokaikon. Ők maximum röhögnek egyet rajtunk.

Már ameddig hagyjuk.

Most, harminchat évvel később ismét itt állunk egy történelmi lehetőség küszöbén.

Az elmúlt egy évben és az elmúlt hónapokban egyre inkább érezhető, hogy megmozdult az ország.

Ma egy új, valódi rendszerváltás zajlik. Most nem pártok mozdultak meg, hanem emberek.

Vannak pillanatok, amikor az ember megérzi: amit eddig lehetetlen volt, az hirtelen lehetségessé válik.

Amikor a szorongás helyét átveszi a remény. A némaságot a szó, a félelmet a cselekvés.

Ez a pillanat most van. Ezekben a pillanatokban, napokban, hetekben Ti tettétek meg a lehetetlent.

A legfrissebb megbízható kutatás szerint ma Magyarországon sokkal többen választanák a TISZÁT, mint a Fideszt.

51–36 – ez a legfrissebb mérési adat.

Ez nem csak két egymástól távol eső szám – ez egy nemzet ébredése. Tizenöt éve nem volt ilyen.

És nem a közvélemény-kutatás a lényeg, hanem az irány. Az, hogy az emberek elkezdtek hinni magukban. Elkezdtünk hinni egymásban.

Elkezdtünk hinni abban, hogy ez a rendszer leváltható. Hogy a haza nem, de a Fidesz lehet ellenzékben. És lesz is.

Nem azért hiszünk, mert valaki megengedi vagy azt mondja, hogy higgyünk.

Nem azért, mert Brüsszel vagy Amerika úgy akarja.

Hanem mert a nép többsége úgy akarja.

Mert egy nép azt mondta, elég volt!

Elég volt abból, hogy egy ember 3000 bűntársával saját birtokának képzeli ezt az országot és a benne élőket.

Elég volt abból, hogy a gyerekeink külföldön képzelik a jövőjüket, miközben itthon a múltat betonozzák tovább.

Elég volt abból, hogy az időseink félnek megvenni a gyógyszert, mert akkor nem jut a hó végén parizerre.

51-36.

Higgyétek el a  rettegő hatalmasok ugyanezeket a számokat látják és ugyanezt a hangulatot érzik.

Most egy olyan pillanatban vagyunk, amikor végre nem mi félünk, hanem ők.

Ez a fordulat nem magától jött el.

Ez a több tízezer önkéntes és szigettag bátorságának és munkájának az eredménye.

Ez annak az 1,1 millió embernek az ébredése, akik három hét alatt szavaztak a Nemzet Hangja népszavazásunkon.

Ez annak a 3 millió embernek a szívdobbanása, akik legbelül mind érzik, hogy elég volt, változást akarunk!

Magyarok!

Az ma már nem kérdés, hogy mi vagyunk a legnagyobb társadalmi támogatottsággal bíró politikai közösség. Most már az a kérdés: hogyan tudjuk végigvinni ezt a változást?

Mert a rendszer nem omlik össze magától. A hazugsággyár nem fog összeomlani, a propaganda soha nem látott mocskot fog önteni magából. A hatalom nem fogja visszaadni magától azt, amit elvett.

Nekünk kell azt visszavenni.

Nem bosszúval, hanem az igazság kimondásával.

Nem gyűlölettel, hanem bátorsággal.

Nem a múlt embereivel, hanem azokkal, akik a jövőt építik.

Ezért most minden magyarhoz szólok, aki valaha úgy érezte, hogy nem számít a szava, nem számít a jelenléte, nem számítanak a tettei.

Most számít. A TISZA számít rátok. A hazátok számít rátok.

Most minden mozdulat, minden mondat, minden ember, akit megszólítunk, közelebb visz bennünket ahhoz a naphoz, amikor végre újra azt érezzük: ez az ország a miénk.

Mostantól nem pártok játéka zajlik.

Egy ország ébred fel. És ha egy ország egyszer felébred, azt többé nem lehet visszaaltatni.

Ezért a kérdés ma nem az, hogy le lehet-e váltani ezt a rendszert. Hanem az, hogy elég bátrak és kitartóak vagyunk-e végigmenni az úton.

297 napot kell végigcsinálnunk.

Ezen a nyáron újra felszántjuk az országot, körbejárjuk a csodálatos magyar vidéket.

Július 12-én pedig a kormányzati felkészülés jegyében tartunk kongresszust és meghallgatjuk minden magyar ember hangját.

A TISZA Budapest, a vidék és az ország hangja és lelke lesz.

Közösen felszabadítjuk és visszavesszük a hazánkat.

Én hiszek bennetek. Hiszek magunkban. Hiszek abban, hogy amit elkezdtünk, azt be is tudjuk fejezni.

És hiszem, hogy ezekben a hónapokban, hetekben és napokban egy új, egy emberséges Magyarország születik.

Olyan, ahol nem az számít, ki milyen családból jött, nem az számít, miben hisz, hogy kit szeret, vagy épp, hogy mennyije van, hanem hogy mit tesz a közért, az emberekért, a hazájáért.

Olyan, ahol az iskola, a kórház, az egészséges élelmiszer nem kiváltság, hanem alap.

Olyan, ahol újra lehet hinni a kimondott szónak, az erős kézfogásnak, az igazságnak, és ahol újra bízni tudunk egymásban mi, magyarok.

Még rengeteg munka van hátra, de már nincs visszaút.

Csak előre van.

Napról napra egyre többen vagyunk. Egy a zászló, egy a nemzet.