Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg közelebbről Vörös Szabolcsot, a Válasz Online újságíróját, akivel a Cafe Bene kávézóban beszélgettünk!

Mi a kedvenc bűnös élvezeted?

444-podcast vasárnap reggel, kávéfőzés közben. Kevésbé szakmai bűnös élvezet: túrós csusza pörccel és kristálycukorral.

Melyik a legjobb összeesküvés-elmélet, amelyet eddig hallottál?

Mióta tart az orosz–ukrán háború, szinte naponta találkozom összeesküvés-elméletekkel. Ehhez elég, ha az ember megnyitja valamelyik kormánypárti médiumot. A közös ezekben az, hogy a kollégák úgy beszélnek, hogy nincsenek a helyszínen. Ha kint lennének, az adna valami hitelességet – így ez csak íróasztal mellőli okoskodás. Ha egyet kéne kiemelni, az a tavalyi bucsai vérengzés: akkor az merült fel, hogy az ukránok tették. Ez főleg azért volt fájdalmas, mert ott voltam, láttam és megírtam, mi történt, hogyan exhumáltak embereket. Furcsa volt, hogy itthon egy ennyire fekete-fehér ügy sem egyértelmű.

Mi a legviccesebb konyhai bakid?

A konyhai bakik nem viccesek. Szeretek főzni, mások azt mondják, tudok is, így ha elcseszek valamit, az nem jó érzés. Azon soha nem tudok – rögtön – röhögni.

Hogyan lehet elveszíteni a bizalmad?

Egy átverést még tudok tolerálni, kettőt már nem. Az átverés gyűjtőfogalom: beszólás, hátba szúrás… Nem szeretem a konfliktusokat, igyekszem kerülni őket. Lehet, hogy nem jó taktika, de ha valaki még ennek ellenére is olyasmit tesz, amit már már tényleg nem tudok tolerálni, és ezt megismétli – akkor tudom, hogy az illetővel nincs mit kezdeni.

A Válasz Online előtt Heti Válasz néven működtetek mint hetilap. Hogyan kerültél oda?

2014-től az Origónál dolgoztam, majd 2016 tavaszán megérkeztek az új tulajdonosok, akik úgy döntöttek, hogy ami addig egy újság volt, az onnantól kezdve nem újság, hanem valami teljesen más. Az eredményt mindenki láthatja. Elkezdtek sorban kirugdosni embereket; az elsők között voltam. 2016 őszén ösztöndíjat kaptam Amerikába. Ekkor keresett meg a Heti Válasz, majd megkeresett más is. Úgy mentem ki, hogy eldöntöm, maradok-e újságíró. Aztán úgy jöttem haza, hogy ameddig létezik akár csak egyetlen normális hely, ahol ezt a szakmát rendesen lehet végezni, addig nekem ott a helyem. Ez akkor számomra a Heti Válasz volt. Ott is csak másfél évig lehettem, mert megszüntették.

Elég erős két év volt 2016 és 2018 között. 2018 nyarán már elkezdtünk a kollégákkal azon gondolkozni, hogyan lehetne ezt folytatni, mert a Válasznak elég speciális olvasóközönsége volt – és, hál’ istennek, van a mai napig. 2018 októberére kristályosodott ki, hogy online folytatjuk: „Vagyunk erre heten, nézzük meg, mi lesz!” Fontos volt, hogy a cég is a saját tulajdonunk legyen, a pénzügyi hátteret pedig az olvasók támogatása biztosítsa. Ma Magyarországon ez a lehető legjobb működési forma, minden más visszalépés lenne. Közben pedig tízfősre bővült az eredetileg is elég erős csapat. Senki nem tervez máshová menni.

Mikor bizonyosodott meg benned, hogy az újságírás a te pályád?

Egyetem alatt. Ezt is tanultam, az pedig, hogy írni kéne, másodév környékén dőlt el. Jöttek visszajelzések, hogy (talán) tudok, aztán elindult minden a maga útján. Gyakornokság, 2010-től napilap, 2014-től Origo, 2016-tól Heti Válasz, majd a Válasz Online. Szép ív, ami onnan indult, hogy írni szeretnék. A fotó később jött. Sokat utaztam, és nagyon zavart, hogy nem tudom saját képekkel illusztrálni a cikkeimet. Igyekeztem beletanulni, ami jól is jött, mert a Válasz Online-nál nem kell külön fotóst foglalkoztatni. De ha megkérdezed, mi vagyok, akkor a válaszom: újságíró. Az angol photojournalist szó talán megfelelőbb lenne, de ennek nincs jó fordítása, mert a magyar kifejezés – a fotóriporter – nem feltételez írást.

Az újságírás és a fotózás mellett podcastokat is készítesz. Nem érzed megterhelőnek, hogy ennyi munkát végzel egyszerre?

Néha az. A Válasz ugyanakkor nem tömegtermelés. Nálunk 1-2 nagy anyag jelenik meg naponta, ezért nem kell olyan sűrűn cikket írni. Van hát idő kigondolni, miről írjunk, van idő magára az írásra, esetleg az újragondolásra. Félre lehet tenni a nyersanyagot pár napra, ami szerintem baromi fontos. Lehet pihenni, valami mással foglalkozni – főzni például –, aztán elő lehet újra venni, és akkor már letisztultabb minden. Legutóbb ukrán menekültekkel beszélgettem itt Pesten. Ha azonnal elkezdtem volna írni, akkor valami teljesen más született volna. Megpróbáltam volna a saját érzelmeimet átszűrni a szövegen. Ha viszont pihen egy kicsit a szöveg, kisebb erre az esély. Az olvasókat ugyanis nem az újságíró érzelmei érdeklik, hanem a riportalanyoké. Van olyan műfaj, ahol nem baj, ha átjön némi saját érzelem, de még akkor is a háttérben kell maradnunk – közben pedig fogni az olvasók kezét és vezetni őket.

Januárban embert próbáló feladatra vállalkoztál, ugyanis 70 órát töltöttél Bahmutban és környékén, az ukrán front legdurvább szakaszán. Nem egyszerű jelen lenni és feldolgozni a látottakat, miközben folyamatosan veszélyben volt az életed. Hogyan élted meg ezeket a napokat, milyen hatással voltak rád?