Az ötödik degeneratív tendencia: a domináns pártot korábban sikerre vezető ideológia kifárad. E tényező megítélésének nehézségét az adja, hogy a Fidesz ideológiai karakterét nem is olyan könnyű meghatározni, mint azt sokan gondolják. Amikor a párt teoretikusai a 2000-es évek második felében kidolgozták a „centrális erőtér” koncepcióját, tisztában voltak azzal, hogy az ideológiai profil sem maradhat érintetlen. Szép lassan egy olyan szintetizáló posztmodern ideológiai konstrukció jött létre, mely kereszténydemokrata elemek mellett éppúgy tartalmaz konzervatív, neoliberális, nacionalista elemeket, mint baloldali komponenseket. Az a pragmatista mozaik ideológia, amely végül létrejött, valóban biztosította exkluzív helyét a centrális erőtérben. Addig nem is volt probléma, amíg csak balról és szélsőjobbról támadták, de most megjelent egy szereplő, amely pont a centrális pozícióból akarja kitúrni. Ráadásul ez a szándék eleve azért lehet napirenden, mert a Fidesz politikájának három eszmei sarokpontjának (Isten, haza, család) mindegyike csorbát szenvedett az elmúlt időszakban.

Az előző tényezőhöz szervesen kapcsolódik az utolsó: az ellenzék ideológiai innovációval áll elő. Ha abban az értelemben tekintünk az ideológiai innovációra, mint amit a 90-es évek brit példája szolgáltat, amikor a brit Munkáspárt évtizedes munkával kidolgozta a harmadik utat, és megtörte a Konzervatív Párt dominanciáját, akkor a Tisza Párt esetében nyilvánvalóan nem beszélhetünk ideológiai innovációról. Viszont könnyen lehet, ez az ideológiai innováció abban áll, hogy a Fidesz példáját követve (részint Macron francia középutas mintájából merítve) a Tisza – paradox módon – egy mozaik ideológiát állít szembe a mozaik ideológiával, és így próbálja megostromolni a centrális erőtér pozícióját. Figyelembe véve a jelen körülményeket és az adott időtávot, talán más lehetőség nem is adott számára.

Forgatókönyvek a dominancia megtörése után

Fotó. Megfáradt miskolci arcok. Archív

Láthattuk tehát a dominancia megtörésének hat kulcsát – de az sem mindegy, hogy mi történik egy esetleges váltás után. Erről négy forgatókönyvet vázoltunk fel a kötetünkben, melyek közül háromhoz is kifejezetten közelebb kerültünk az elmúlt egy évben, ezért érdemes számba venni, hogy mi következhet a 2026-os választások után.

Az első forgatókönyvet – amit kötetünkben Dél-Afrika példája illusztrált – már jól ismerjük. Ez a Fidesz győzelmét és a dominancia továbbélését jelentené. Arról cikkünk korábbi részében értekeztünk, hogy milyen tényezők mennyiben befolyásolják azt, hogy képes lesz-e a kormánypárt megtartani a hatalmat, ezért itt már ennek részleteit nem érdemes boncolgatnunk, de annyi bizonyos, hogy a jelenlegi trendek alapján 2026 lesz a NER eddig legkomolyabb választási kihívása. Az ilyen kihívásokra pedig a domináns pártok sokszor rendkívüli adaptivitással reagálnak, akár a választási kampányban (erről írtunk a korábbiakban), akár a választások után.

Ez utóbbira kiváló példa a kötetben is tárgyalt Dél-afrikai Köztársaság. Az országot 1994 óta töretlenül uraló Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) tavaly nem tudott többséget szerezni a választáson, így megnyílt az esély arra, hogy a dominancia megtörésével az ellenzék kerüljön hatalomra. Ez mégsem következett be, miután az ANC a rezsim legkérlelhetetlenebbnek hitt ellenfelével, a Demokratikus Szövetséggel (DA) kötött nagykoalíciót, és így hatalmon tudott maradni. Ez mutatja, hogy egy esetleges szoros vereség sem feltétlenül jelenti azt, hogy a Fidesz kormányzásának vége – más pártokkal szövetségben, ha új formában is, de fenntartható lehet a hatalom.

Ezt a Mi Hazánk kapcsán pedzegetik néhányan, és keveseket lepne meg, ha Toroczkai László pártja Orbán Viktort támogatná Magyar Péter helyett szoros eredmény esetén. A dél-afrikai eset rámutat arra, hogy semmit sem lehet kizárni. Az ottani fejlemények analógiája alapján akár még az is elképzelhető, hogy a Demokratikus Koalíció segítségével tudjon kormányt alakítani a Fidesz. Ez természetesen jelenleg lehetetlennek tűnik, de ha dél-afrikaiakat kérdeztünk volna meg alig egy évvel ezelőtt, ők is hasonlóan reagáltak volna, mégis bekövetkezett a „lehetetlen”. Ezt érdemes észben tartani, amikor a dominancia továbbélésének esélyeit latolgatjuk.

A másik három forgatókönyv mind-mind a Tisza sikerével indul, a kérdés, hogy mi lesz utána. Az egyiket már tulajdonképpen el is vethetjük: eszerint az ellenzék egyszerűen legyőzi a domináns pártot, és a politika megy tovább a maga medrében, a meglévő pártok tovább versengenek egymással. A brit, svéd, tajvani és még sok más eset mutatja, hogy ez elképzelhető szcenárió, de a mai Magyarországon már tulajdonképpen lehetetlenné vált, mert a dominancia korábbi ellenzéke háttérbe szorult, és egy új erő jelent kihívást a kormány számára. Ennek a forgatókönyvnek az érvényesüléséhez a DK, az MSZP vagy más, hosszú évek óta a Fidesszel rivalizáló pártnak vagy pártoknak kellene átvenni a hatalmat, erre pedig nincs reális esély.

Így Magyarország a 90-es évek Olaszországához hasonlatos esetté válhat, amennyiben a Tisza Párt többséget szerez az Országgyűlésben. Ott ugyanis a dominancia megszűnésének előfeltétele volt, hogy az ellenzék lecserélődjön: mindegyik ellenzéki párt eltűnt vagy jelentősen átalakult néhány év alatt, és egy egészen új politikai erő vette át a hatalmat, az ekkoriban a politikába kívülről berobbanó Silvio Berlusconi vezetésével. Ez a legritkább kimenetele a domináns pártrendszerek bukásának, de az elmúlt egy évben talán ehhez kerültünk a legközelebb, miután Magyar Péter szinte teljesen „bedarálta” a korábbi ellenzéki erőket.

Ennek a forgatókönyvnek az érdekessége, hogy az eddig ismert esetekben nem csupán az ellenzékcsere történt meg a dominancia megtörésével, hanem a domináns párt is szinte nyomtalanul eltűnt, vagy legalábbis darabokra esett, és széttöredezve próbált részt venni a politikai versenyben. Ennek oka, hogy egy ilyen esetben a választók nem egyszerűen a kormány teljesítményével vagy bizonyos politikusok személyével kapcsolatban fogalmaznak meg kritikát, hanem a rendszer egészét utasítják el, annak minden elemével együtt. Az ellenzéki pártok ilyen esetben ugyanúgy részei a politikai felépítménynek, mint maga a domináns párt. A Tisza gyors és látszólag megállíthatatlan előretörése ilyesfajta elégedetlenségre enged következtetni, és ez előrevetíti, hogy Magyar Péter követőinek leghőbb vágya, a Fidesz politikai megsemmisítése is reális lehet egy 2026-os választási sikert követően. Ez a magyar pártrendszer teljes átalakulását jelentheti, és az olasz példából kiindulva az sem kizárt, hogy 2030-ra egyetlen jelenlegi parlamenti párt sem képes túlélni, legalábbis jelen formájában nem.

Van azonban még egy forgatókönyv, mégpedig Japán példája, ami árnyalhatja ezt az ellenzéki szavazók számára reményteljes kilátást. Japánban ugyanis a Liberális Demokrata Párt (LDP) két alkalommal is vereséget szenvedett, de mindkét esetben néhány éven belül visszatért a hatalomba, és a mai napig dominálja a politikát. Itt tehát a győzelem nemhogy a rendszer elsöprését, hanem hosszabb távon annak megerősödését jelentette.

Köszönhető ez annak, hogy a japán ellenzék nem volt képes hatékonyan kormányozni; hiányzott a szakértelem és az egységesség. A kormánytagok széthúztak, az ország problémáit nem sikerült orvosolni, így rövid úton összeomlottak ezek a kísérletek, és a választók visszafordultak az LDP felé. Hiába voltak elégedetlenek korábban, úgy érezték, hogy az LDP legalább valamilyen szinten képes kormányozni, és még mindig jobb választás, mint a kaotikus és irányvesztett ellenzéki csapat.

Ennek a forgatókönyvnek Magyarországon is van hagyománya, hiszen a dualizmus idején hasonlóképpen került rövid ideig kormányközelbe a rendszerellenes ellenzék 1905-ben, de kormányképtelenségük okán néhány éven belül elvesztették a hatalmat, és a domináns párt új formában, megerősödve tért vissza néhány évvel később. Ehhez hasonló volt a helyzet a 90-es évek elején is, amikor a rendszerváltás káoszát elutasítva került az MSZP kormányra 1994-ben, alig 4 évvel azután, hogy az MSZMP rendszere megbukott.

A Tisza szempontjából tehát veszélyes is lehet az esetleges választási győzelem. Magyar Péter az ország számos problémájára, visszásságára rámutat, de ha ezeket nem tudja érdemben orvosolni kormányon, akkor a választók hamar kihátrálhatnak mögüle. Tovább nehezíti a dolgát, hogy hitelességének megőrzése érdekében a „régi” ellenzéki pártokkal nem igazán szeretne együttműködni, márpedig valakikkel fel kell töltenie a kulcspozíciókat. Kormányzati tapasztalat híján nem biztos, hogy ez problémamentesen sikerülni fog, különösen akkor nem, ha koalíciókényszerbe kerül, és a Tisza nem egyedül kormányoz majd.

Mi következik ebből?

Elemzésünkben arra vállalkoztunk, hogy nemzetközi példák alapján bemutassuk, miként kerülhetnek válságba hosszú ideje kormányon lévő pártok, és milyen forgatókönyvek jöhetnek létre a domináns pártok leváltását követően. Tesszük ezt azért, mert mindaz, amit könyveinkben csak elméleti lehetőségként vázoltunk fel, az utóbbi egy évben politikai valósággá vált. A kegyelmi ügy hosszú távú hatásai, a Tisza betörése, a korábbi ellenzéki pártok háttérbe szorulása, de akár Gyurcsány Ferenc visszavonulása is olyan horderejű változások, amelyek szükségessé teszik, hogy belehelyezzük az újonnan előállt helyzetet korábbi elméleti keretünkbe.

Mint azt kifejtettük, Heppell elképzelése szerint mind a hat degeneratív tendenciának érvényesülnie kell ahhoz, hogy a dominancia megdőljön, és nyilvánvaló, hogy a pillanatnyi belpolitikai helyzetben a hatból három tényező nem vagy csak nagyon részlegesen teljesül. Amennyiben elfogadjuk Heppell álláspontját, azt kell megállapítanunk, hogy csak akkor lehet esélye a domináns pártrendszer tartós megtörésének, ha – a következő 11 hónapban – a maradék három tendencia vonatkozásában is változás történik. Máskülönben az ellenzéknek csak az az esélye marad, hogy a jelenlegi magyar pártpolitika olyannyira unortodox és atipikus, hogy dinamikája felülírja a Heppell által meghatározott törvényszerűségeket. Nemzetközi összehasonlításunk arra mutatott rá, hogy ugyan vannak olyan esetek, például Japán, ahol nem teljesült minden tényező, vagy nem egyidejűleg teljesült mind, mégis bekövetkezett váltás, azonban az nem bizonyult fenntarthatónak.

A fentiek alapján 2026 után tehát három forgatókönyv is lehetséges. Nyerhet a Fidesz, akár egészen meglepő fordulatok eredményeképp, és akkor az ellenzék ismét az újratervezés szakaszába kell lépjen. Amennyiben azonban a Tisza nyer, két irányba is haladhat a magyar politika. Az olasz út afelé vezet, hogy a Tisza sikere teljes: a jelenlegi parlamenti pártok, így a Fidesz és a régi ellenzék is eltűnik a ciklus alatt, és egy egészen új szereplők által játszott játék lesz a 2030-as választás. A japán út viszont Magyar Péter viszonylag gyors bukását és a Fidesz visszatérését, restaurált dominanciáját jelentené, akár a Fidesz jelentős átalakulásával, megújulásával.

Azt, hogy ebből a kettőből melyik forgatókönyv következik be, alapvetően két tényező dönti el. Egyrészt fontos, hogy mennyire képes kormányozni a Tisza: lesznek-e kompetens politikusai, a polgárok számára gyorsan érezhető változásokat tud-e hozni a kritikus szakpolitikai területeken, és ami talán a legfontosabb, lesz-e egyértelmű politikai irány, amit követ, vagy lesznek-e törésvonalak a párton és a kormányon belül. A kormányzókészség demonstrálásának hiányában vagy akár egy újabb globális válság következtében a választók a már jól ismert megoldáshoz visszafordulva helyreállíthatják a Fidesz dominanciáját néhány évvel a Tisza sikerét követően.

A másik meghatározó tényező pedig az, hogy a választók fejében pontosan miről is szól a 2026-os szavazás. Amennyiben a Tisza egy olyan voksolást nyer meg, ami a rendszerről és annak vezetőiről rendezett népszavazásként értelmezhető, az a rendszer teljes elutasítását jelenti, és ez jellemzően a domináns párt széttöredezéséhez, esetleg megszűnéséhez vezet. De lehetséges, hogy a választók egyszerűen a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyokkal kapcsolatos elégedetlenségüket fejezik ki, és nem általánosságban Orbán Viktort és rendszerét utasítják el, csak az elmúlt időszak teljesítményéről mondanak negatív véleményt. Ez megnyitná a teret a Fidesz visszatérése előtt, hiszen némi korrekcióval újra elhitethetik a polgárokkal, hogy képesek jobb teljesítményt nyújtani, és alkalmasabbak a vezetésre, mint a Tisza Párt.

A kegyelmi botrány kirobbanása előtt azt tudtuk megállapítani, hogy az ellenzék nem volt tisztában a visszatérő magyar dominanciát előidéző történelmi mintázattal, így például azzal sem, hogy rendszerről rendszerre újra előállt az a helyzet, miszerint a kormány monopolizálta a társadalmi kérdésekről való gondolkodást, miközben az ellenzék teljesen más fókusszal rendelkezett. Megállapítottuk ugyanakkor azt is, hogy a Fidesz – tanulva a korábbi tapasztalatokból – továbbfejlesztette a régebbi korok mintáját, minden korábbinál jobban kiélezve az ellenzék nyugati mintakövető politikája és saját nemzeti érdekvédő, mintaformáló szándékkal fellépő retorikája közötti feszültséget. A Tisza színre lépésével ez a szembeállítás megbomlott, mivel Magyar Péter a Fideszt „hazai pályán” hívja ki, azt ígérve, hogy a társadalmi kérdések terén jobb teljesítményt nyújtana, mint a kormánypárt. Az új ellenzék a történelmi mintázatoknak ezt az aspektusát ösztönösen megértette, ami az elmúlt tizenöt év legjelentősebb versenyképességet fokozó politikai innovációnak tekinthető. A választásokig hátralévő időszakban arra érdemes leginkább figyelni, hogy a Tisza és a Fidesz milyen további innovációkkal képes előállni, és ezek milyen módon lépnek interakcióba egymással.

Tejes cikk a hvg.hu fizetős oldalán

A szerzők a fenti vitairat szövegéről június 3-án 18 órától a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyilvános beszélgetést tartanak.