Kolozsi-Mátyás Kamilla: A becsapódott ajtó
1972. szeptemer 14-ét írtuk. A fecskék izgága szárnycsapásokkal cikáztak a végeláthatatlan miskolci bérházak között. Kellemes, meleg szellő suhant végig a sűrűn beépített lakótelepen, meg-meglengetve a frissen kiteregetett ruhákat. Az óra éppen hetet ütött – a város lassan ébredezett, lakói pedig elindultak napi dolgaikra.
A 29 éves Éva is hasonlóképpen tett. Magára öltötte szürke szövetkabátját, gondosan beállított frizuráját selyemkendővel védte a reggeli szellőtől. Búcsúzóul egy csókot lehelt kisfia homlokára, majd sietős léptekkel a villamosmegálló felé vette az irányt.
A villamoson elővette kedvenc regényét, olvasott – olykor felpillantott, és elmerült a napsütésben fürdőző utcák látványában. Amikor megérkezett, leszállt, és elsétált a zöldellő Népkert felé, ahol a megyei könyvtárban dolgozott.
Szerette a munkáját. Minden reggel újra és újra nosztalgikus érzés kerítette hatalmába, amikor belépett a magas polcok közé. Volt valami különös harmónia ebben a térben: a múlt poros könyvlapjain megőrzött tudás illata elegyedett a frissen átadott könyvtár tiszta, új levegőjével.
A könyvek illata, a halk neszek és az időtlenség légköre teljesen magával ragadta. A könyvtár vastag falai bent tartották a csendet, mintha az idő maga is halkabban létezne odabent. A polcok között járva Éva gyakran elfelejtette, hogy odakint zajos világ lüktet: itt minden könyv egy kis sziget volt a valóság óceánjában. A kora reggeli órákban a nap fénye ferdén tört be az ablakokon, arany csíkokat festve a porban lebegő apró részecskékre. A kötetek gerincei puha színekben sorakoztak, mintha valaki gondosan egy színpalettát állított volna össze. Volt egy különös, biztonságos illata ennek a térnek: régi papírok, fa, és a megőrzött tudás illata, amit Éva már gyerekkora óta ismert.
Aznapi feladatait a tegnap visszahozott kötetek rendszerezésével kezdte. Hamarosan megérkeztek az első olvasók is – Éva minden vendégnek készséggel segített. A nap lassan telt, míg a délelőtt délutánba fordult. Ebéd után épp kávéját kortyolgatta, mikor az ajtón belépett egy öltönyös, magas férfi. Volt valami furcsa a tekintetében. Mintha Éva már találkozott volna vele…
A férfi visszahozott egy könyvet, a nő óvatosan átvette tőle. Amint a látogató távozott, az ajtó erőteljesen csapódott be mögötte, a hirtelen zaj megriasztotta Évát.
Teltek az órák. Késő délután lehetett, mikor Éva a visszahozott könyvek között pakolászott – egyikükből halkan a földre hullott egy apró papírfecni. A nő értetlenül hajolt le érte. A kézzel írt cetlin mindössze ennyi állt:
„Visszajövök, és akkor újra te leszel az én Évuskám. Keress fel: Kazinczy utca 5. Csókol örök szerelmed: Ernő.”
Éva szíve hevesen vert. A cetlit kezében tartva úgy érezte, mintha az idő egy pillanatra megszűnt volna létezni. A betűk ismerősen hajlottak a sorokban – nem csupán a kézírás, de maga a hangulat is valami régit idézett fel. És akkor ráeszmélt: a különös, öltönyös férfi nem volt más mint az a férfi, akit tíz éve eltemetett magában. Akiről azt hitte, soha többé nem látja.
Még csak tizenkilenc volt, mikor Ernő először szerelmet vallott neki. Együtt jártak olvasókörbe, ahol hosszú, szenvedélyes vitákat folytattak irodalomról, társadalomról, és az emberi lélek rejtelmeiről. Leveleikben gondolatokat csiszoltak, érzelmeket rejtettek el, sőt, néha ki sem mondott vágyakat kódoltak egymásnak.
Aztán… Ernő egyszer csak eltűnt. Nyom nélkül. Az egyetemet is otthagyta, ismerőseik pedig csak vállat vontak, ha rákérdezett. Éva hónapokig várt, remélt, és amikor elfáradt, eltemette magában mindazt, ami kettejük között volt.
Most viszont minden visszatért. A könyvek illata, a nyári délutánok fénye, az első csók íze – és Ernő neve, újra kimondva, most már nemcsak az emlékeiben.
A gondolatok kavarogtak benne. Megkeresse? Válaszoljon? Vagy csak elengedje újra, most végleg?
Hiszen Évának már egészen más élete volt. Egy hatéves kisfiú édesanyja, aki két évvel ezelőtt veszítette el férjét – hosszú betegség után, csendben, fájdalmas méltósággal. Azóta egyedül neveli a gyermekét, és bár a gyász nem múlt el nyomtalanul, megtanult élni vele.
A könyvtári munka biztonságot adott neki. Ismerős polcok, ismerős emberek, nyugodt ritmus. Megszokta az egyedüllétet, sőt, egyfajta erőt is talált benne. Gondoskodott, szervezett, kitartott. Már nem volt az a lány, aki tíz éve naiv hittel leveleket írt egy fiú után, aki aztán eltűnt.
Ő már felnőtt. Tudatosan élte az életét – nem tökéletesen, de őszintén. Megtanulta értékelni az apró örömöket: fia nevetését, a kora reggeli kávé illatát, egy jó könyv csendes társaságát. És – talán a legnehezebb – megtanulta, hogyan lehet boldognak lenni ott, ahol fájdalom is lakozik.
Ernő neve most mégis, mint kavics a tükörsima vízbe, úgy hullott lelkébe, fodrokat verve a nyugalmán. Zavart keltett, de Éva már nem volt biztos abban, hogy vissza akar menni abba a múltba.
Munka után, amikor a könyvtár utolsó fényei is kialudtak, Éva elindult hazafelé. A Szinva hídjánál megállt, és kezében az apró cetlit még egyszer végigsimította – mintha a múlt minden egyes szava egy eltévedt madár lenne, aely már nem találja a hazafelé vezető utat. A patak hűvös vízénél megemelte a papírt, és egy mozdulattal a vízbe dobta. Ahogy a cetli a hullámok között elmerült, úgy érezte, hogy vele együtt a régi emlékek is elszálltak, mint elhaló füstfelhők. Nem nézett utána, csak ment tovább, és a lába alatt a kövek úgy gördültek, mintha az eső megkönnyítette volna az útját a fák között. A szél pedig mintha új reményt hozott volna vele, s Éva szíve is lassan, de biztosan megtelt békével.
