Március közepétől két hét alatt egy lakókocsiban utazva és lakva körbejárjuk Magyarországot.

Nagykanizsától Záhonyig, a szlovák határtól a románig, naponta hat-nyolc helyszínen, összesen több mint száz települést látogatunk meg.

A közös haza számtalan történetből áll össze. Mások a hétköznapok az ország legkisebb településén, és nagyon más a dübörgő átmenő forgalomtól percenként felszakított kisvárosban, más a Homokhátság sivatagában, és más tucatnyi bányató szomszédságában.

Nem prédikálni, szónoklatot tartani megyünk. Ismerik, hogy mit gondolunk hazánkról, a világról, mit képviselünk. Sokszor hallották már, hogy szerintünk hogyan kellene közösen fellépni az orbáni őrülettel (vagy éppen Putyin és Trump árulásával) szemben, nem ezt akarjuk ismételgetni.

Azért megyünk, hogy meghallgassunk számtalan történetet azoktól is, akiknek a hangja nem hallatszik el a hatalmasokhoz. Azokhoz megyünk, akiknek leginkább csak a remény maradt, hogy lesz majd jobb a világ, lesz még Magyar Köztársaság. Na meg tisztességesebb, könnyebb élet.

Hallgatni megyünk, egy pillanatra osztozni a sorsban, erőt meríteni a további küzdelmekhez.

A hangoskodó, tolakodó nagypolitika díszletei mögött a mindennapjaikat élő emberek és történeteik jelentik a hazát.

Megmutatjuk azokat az embereket, akik nem a látható politika, hanem az élet főszereplői, és visszhangozzuk majd mi is az ő történeteiket.

Közös a haza, számtalan a történet.