vannak dolgok, amik nem változnak. a jók és a rosszak sem. minden ostoba bizakodás ellenére, sosem fog változni, hogy a magukat ‘nagy’ embernek képzelő ‘valakik’ úgy gondolják, bármit megtehetnek a ‘kisebb’ emberekkel. mi több, nemcsak úgy gondolják, hanem meg is teszik. sorsokat, karriereket, szép életutakat tipornak el értelmetlenül egy csettintéssel.
Enikő volt az első, és hosszú ideig az utolsó kis tanítványom. a pártfogoltam. gyakornokként került a tévéhez, nulla szakmai tapasztalattal. azért jött, mert érdekelte, azért maradt, mert gyorsan kiderült: remek riporter lehet. talán, amikor erősködtem, hogy felvegyük, úgy tűnhetett, a cég tesz neki szívességet, valójában egyike volt a megmentőinknek.
akkora bajban voltunk, olyan kevés riporter volt, hogy ha ő és még hárman nem csatlakoznak, hamarosan nyugodtan bezárhattuk volna a kaput.
néhány hét kellett csupán és mosolyogva néztem a lányok után a folyosón, ahogy csacsogva, nevetgélve indulnak haza. mint én régen azzal a kolléganőmmel, akivel egyszerre kezdtünk. azt gondoltam: „ezaz, végre! újra elkezdődött valami, újra barátságok szövődnek, újra el lehet kezdeni élni, nemcsak túlélni”
most viszont változás előtt állunk, ez pedig a mi életünkben, a mi tévénknél mindig egyet jelent a sokszor értelmetlen döntésekkel. szívesen mondanám, hogy Enikőt azért küldték el, mert szakmailag nem vált be, és volt helyette más, aki ígéretesebb. az igazság ezzel szemben az, hogy a miértre nincs válasz. az igazság az, hogy minden magát ‘nagy’ embernek gondoló valaki, aki erről döntött, a két kezét összetehette volna egy ilyen munaerőért.
majd, ahogy az lenni szokott, egy másik tévé meghálálja neki a tehetséget, a szorgalmat, az alázatot, az igyekezetet, a hűséget.
tudom, sokadik búcsú, sokadik hasonló poszt. tudom, hogy korábban sem volt semmi értelme. de ha ilyen helyzetekben csöndben maradnék, az már nem én lennék.
2 Responses
Tegyük hozzá, minél magasabbra avanzsál valaki a képességei által elérhető pozícióhoz képest, annál magabiztosabb, neki már nem kell indokolni, nincsenek – nem is lennének – érvei, ő kinjyilatkoztat, mert ő a nagy ember. Na de ezen nincs mit csodálkozni, ez egy végletekig kontraszelektált ország, amelyet 1945 után többször megfosztottak az értelmiségétől. Kivégzés, internálás, külföldre üldözés, majd a késő-kádári és a jelenlegi időkben csak mellőzés.
Nem véletlen, hogy Európa sereghajtói lettünk.
Kicsiben meg itt a miskolci „elit”, amelyik azon veri a nyálát, hogy újjáépített egy ocsmány bádog.villanyrendőrt. Ezek az elvtársak soha nem néznek a tükörbe.
Ezeket nevezem én Mariahilfereseknek, mert nyugatból csak azt látták, amikor kitették nagyit Nickelsdorfnál egy padra, majd továbbmentek bevásárolni.
kit érdekel spiccman, a veres díjas….