Egy miskolci Aranka utcai kertes házban laktunk, amit még Laci nagyapó épített

Miskolci újszülöttként láttam meg a napvilágot 1958 nyarán. Édesapám a Diósgyőri gépgyárban karbantartó volt, míg édesanyám villamos kalauzként dolgozott. Egy miskolci Aranka utcai kertes házban laktunk, amit még Laci nagyapó épített, mivel kőműves volt. Sajnos őt nem ismerhettem, a háborúban esett el. A ház szuterin részében még Lehoczki nagyi élt velünk, aki négy-hatéves koromig esténként a gyerekkönyvtár összes meséjét felolvasta nekem. Olvasás közben a fejemet vakargatta, amit úgy hívtam, hogy „bósit” keresgél a hajszálak között. Egy alkalommal kristálycukrot szórtam a fejemre, nagyi nagy meglepetésére, ez volt aztán az igazi Bósizás. Feltűnt nekem, hogy minden este lefekvés előtt egy sárguló borítékot vesz elő, megpuszilja és a párnája alá teszi. Már harmadik osztályos voltam, amikor meg mertem kérdezni, hogy mi van a borítékban. Fény derült a titokra. Egy frontról kapott levél volt, amiben tudatták, hogy papó hősi halált halt, mellette egy hajtincsét őrizte még a boríték.

Nagy változás jött életembe, amikor egyik nap az édesapám egy ökölnyi kiskutyával a kezében tért haza. Minden szabadidőmet a kis jövevénnyel töltöttem. A Doly nevet kapta. Az örömöm mellé bánat is párosult. Sajnos elég hamar fel kellett nőnöm, mert annak ellenére, hogy nagymamám mindkét mellét amputálták, a rákos sejtek így is folyamatosan foglalták el a testét. A családunk élete küzdelem lett. Szüleim három műszakba jártak dolgozni és a nagyi felügyeletéből kijutott mindenkinek. A legrosszabbak az éjszakák voltak, ilyenkor egyedül Doly közelsége adott biztonságérzetet. Nagyi állapota rohamosan romlott. Míg szüleim dolgoztak én láttam el 10 évesen a felügyeletet. Nagyi egy házilag készített kis kolomppal jelzett nekem, ha szüksége volt valamire. A betegség miatt a világom az iskoláig vezető útra korlátozódott, az egyetlen kikapcsolódást az udvaron való játék és a cseperedő kutyusom tanítgatása jelentette számomra.

Hatalmas izgalom volt, amikor szüleim a túlórákból megvették a Kékes televíziónkat. Első alkalommal már műsorkezdés előtt egy fél órával a szomszédok megszállták a nagyszobát, mert az utcában ez volt az első televízió. Meredten néztük a szünet jelet és ha valami áramingadozás miatt megremegett a kép, a kezdés reményében ráfagytunk a képernyőre. Dolyból ekkorra már komoly társ vált, nagyon sok mindenre megtanítottam. Az egyik éjszaka miután elláttam nagyit még elalvás előtt hallgattam a szuszogását. Riadtan ébredtem fel Doly nyűszítésére. Először azt hittem álmodom, de hamar szembesültem az igazsággal. Akkor nem tudtam sírni, tettem a dolgom, amire szüleim felkészítettek. Remegő kézzel lezártam a szemhéjakat, majd a közelben lévő kendővel felkötöttem az ajkát. Egész éjjel kutyámat magamhoz szorítva, zokogva virrasztottam. Vártam a gyár megváltó fújását, mert ez azt jelentette, hogy a szüleim hamarosan hazaérnek. A temetést követően mondta el édesanyám, hogy volt egy lánytestvérem is, Zsuzsika, de sajnos ő halva született és egy akkori kórházi elhunyttal közös koporsóba temették el. Kérésemre meg is nézhettem a sírt és a fejfán lévő szöveget.

Kezdett egyenesbe jönni az életünk s még egy használt Trabant 500-ast is sikerült vennünk. Nyaraltunk Hévízen, Szoboszlón és egyszer a Balatont is láthattam. Az élet által írt forgatókönyv azonban néha nagyon kegyetlen tud lenni, minden alkalommal, amikor azt hinné az ember, már egyenesben van az élete, visszarántja a földre. Velünk is ez történt. Már a hetedik osztályt tapostam, amikor édesapámnál furcsa dolgokra lettem figyelmes. Képzelődni kezdett, hogy valaki áll mögötte, vagy elmegy és ezzel párosult a kézzsibbadás is. Kivizsgáláskor agyfestést csináltak nála, ami kimutatta a fejlődő daganatot. Az állapota rohamosan romlani kezdett, ami a jobb oldalának lebénulásához vezetett. Végül műtéti beavatkozásra került sor. Édesanyámmal ott voltunk az előkészületeknél és tanúi voltunk egy derékig érő fekete hajú lány kopaszra borotválásának is. Az ő műtétje nagyon rövid volt, sajnos nem élte túl. Ezek után édesapámat tolták be a műtőbe és édesanyámmal rettegve, imádkozva, reménykedve, magatehetetlenül öleltük egymást. Akkor nyugodtunk csak meg, amikor békésen szundítva és nem betakarva tolták el előttünk. Hatalmas volt az örömünk, amikor magához tért és mai napig emlékszem, hogy az első kérdése ez volt: „túléltem”? Gyerekként is megrázó volt látni, hogy előttem feküdt meglékelt koponyával az az ember, aki mindég vidám volt, a családjáért élt és halt, és ha este 10-kor ért munkából haza is képes volt anyámat felkölteni, ha hallott egy új viccet.

A lábadozás viszonylag gyorsan történt, elmúlt a bénulás, még a kis trabantot is vezette. Sajnos örömünk csupán pár hónapig tartott, mert egyik alkalommal kiszállás helyett kiesett az autóból. A folyamat újra kezdődött. Visszakerült a kórházba és az akkori szigor miatt minden délután a kerítésen átmászva vittem neki a hazai főtt ételt és etettem. A nyolcadikos ballagásomra készültünk, amikor apukám helyén már csak az üres ágyat találtam. A szobatársak sírva közölték a számomra tragikus hírt. Azóta is lelkiismeret-furdalásásom van, hogy miért nem mentem egy órával hamarabb és akkor még el tudtam volna neki mondani, hogy mennyire szeretem és hogy számomra ő a világ legdrágább apukája. Nem tudom, hogy értem haza, de édesanyámat már akkorra értesítette a kórház és zokogva fogadott. Lelki vigaszra megint csak Doly kutyámnál találtam. Nagyon nehéz időszak jött, pályaválasztás előtt álltam, továbbá az apukám nyugdíjazási határozata és a városterv szerinti házunk lebontási határozata is megérkezett a temetés napján.

A Diósgyőri városrészben utaltak ki nekünk egy kilencedik emeleti bérházi lakást. Mivel egy keresetből nehéz lett volna fenntartani, ezért az özvegyen maradt Váradi nagyapámat és anyám süketnéma testvérét is magunkhoz vettük. Nagyon nagy harc kerekedett a kutyám sorsáról. Anyám és az öregek hallani sem akartak róla, hogy a panelban egy fedél alatt kelljen élniük a kutyámmal. Mindent ígértem, hogy megtarthassam a kutyámat, de győzött a kor és a túlerő. Félmegoldásként sikerült volt lakóhelyünktől nem messze lévő Anna utcán (ami kiesett a szanálási területből) találnom helyet neki egy kertes háznál, ahol egy idős házaspár lakott. Doly az első napokat nagyon rosszul viselte, elmondásuk szerint sokat nyüszített és ugatott megállás nélkül. Nagyon összenőttünk, így mindketten rosszul viseltük a külön töltött időt. Amikor csak tehettem suli után meglátogattam. Egyik alkalommal a suliból kijőve megdöbbenten láttam, hogy az utcasarkon farokcsóválva várt engem. Valószínű az előző napi útvonalamat követhette. Így még a visszavezető úton is együtt lehettünk. Nagyon nehezen hagytam mindég ott, pedig tudtam, hogy az öregek is szerették. Ebből rendszer lett és idővel a kutyus is kezdett beletörődni a helyzetbe. Volt, hogy megfáztam és kimaradt a suli, már jött is a telefon, hogy a kutyus ekkor is hűségesen sötétedésig várt és csalódottan ment vissza a szállására. Ilyenkor több napig nem is evett, meg kellett kötni. A gyógyulásomat követően viszont hatalmas volt a találkozás öröme.

Teltek a hetek, hónapok, és a szakmunkás vizsgámra készültem. Újból próbálkoztam és egy éjszakára hazavittem a bérházba. A környékbeliek csodájára jártak Dolynak az általam kifejlesztett tudásanyaga miatt. Otthon azonban most sem jártam sikerrel. Nagyapám vidéki ember lévén kijelentette, hogy a kutya nem bérházba, hanem portára való. Komoly fejfájást okozott számomra, hogyha dolgozni fogok miként is lesz a kutyámmal. Eszembe jutott, hogy ő mennyi mindenen önzetlenül átsegített engem és én tehetetlenül vívódom. Az élet, mint nagy forgatókönyv író, tett pontot a történetünkre. A ballagáshoz készülődve díszítettük az osztálytermet, amikor az ablakon kinézve megpillantottam a szokott helyén várakozó hű kis társamat. Számomra itt véget is ért a munka, rohantam le hozzá. Abban a pillanatban mikor meglátott örömugatásba kezdett. Mindég türelmesen megvárt, még átmegyek hozzá az úttesten. Sajnos most ez nem így történt, megpróbált elém szaladni. Bekövetkezett életem újabb tragédiája, a szemem láttára ütötte el egy autó. A sofőr pedig mintha mi sem történt volna tovább hajtott. A környéken sétáló emberek összeszaladtak, próbáltak vigasztalni, de én ebből keveset érzékeltem akkor. Pulóverembe csavarva, könnyeimmel áztatva vittem az új otthonába vissza. Az öreg bácsi még aznap segített nyugalomba helyezni a kertben. Ők is megsiratták. Úgy éreztem az egész világ ellenem van és otthon is csak a velünk élő süketnéma nagy bátyámmal kommunikáltam le a dolgot.

Egy év sem telt el, a Dolinak helyet adó öregek is elhunytak, és a házukat is eltúrták. Most egy műút húzódik a helyén. Nap, mint nap azon közlekedem és mai napig minden alkalommal eszembe jut első hű társam, Doly. Bebizonyosodott a mondás, a kutya az ember leghűségesebb barátja. Meg is fogadtam, ha lehetőségem lesz valamikor saját lábra állni és magam irányíthatom életemet, akkor fogok kutyát nevelni és méghozzá példamutatóan fogom nevelni. Ennek megvalósulása a következő fejezetből derül majd ki.

További, a történethez kapcsolódó, képekért kövessétek Instagram profilunkat, valamint a #lifeoflehoczki hashtag-et Instagrammon és Facebookon!