Ez most komoly, nem kandi kamera. Küldjél

Hát az nagy mese délután volt.

„Leesett az első hó.
A tízéves Petike szánkózni indult kis húgával, Petronellával. Amikor megindultak a félig behavazott járdán, akkor döbbent rá, hogy nem elég erős ahhoz, hogy elhúzza kistesóját. Nem is szólva arról, hogy ő is szeretett volna ráülni a szánkóra, de a Dunapart környéke teljesen sík volt, sehol egy lejtő. Tanácstalanul és szomorúan néztek körbe.
Ekkor pillantottak meg egy magas, szemüveges, szikár férfit, aki éppen feléjük kocogott. Cicanadrág volt rajta. Amikor odaért, megállt és megszólította őket.
– Mi a dörgés, gyerekek? – kérdezte viccesen és lazán.
– Nem tudunk szánkózni, mejt nem vagyunk elég ejősek! – hüppögött Petronella. – Húzna minket egy picit a bácsi?
– Miazhogy! Na, üljetek csak fel mindketten, majd én elhúzlak benneteket! – mondta a cicanadrágos férfi, miután barátságosan megsimogatta buksi fejüket.
A gyerekek alatt valósággal suhant a szánkó, ahogy az ismeretlen lendületesen húzta őket. Hálásan gondoltak rá, kicsi szívüket melegség töltötte el. Teltek-múltak a percek, egyszer csak megálltak. Petike csak ekkor vette észre a mellettük haladó, mikrofonnal és kamerával felszerelkezett sok bácsit és nénit.
– Most elbúcsúzom gyerekek, mert bemegyek a munkahelyemre. Hamarosan fel kell hívnom a Tonyt. – mondta a szemüveges férfi. Még egyszer megsimogatta a fejüket, belemosolygott az egyik kamerába, majd lazán, ruganyos lépésekkel továbbkocogott.
A gyerekek csak később tudták meg, hogy magával a Nagy Emberrel találkoztak.”