Miskolc. Néhány embernek nagyon jó a zavarosban halászni az ex Lenin kohászatban

Lassan két és fél éve a Miskolci Egyetemet fenntartó alapítvány elnyert egy állami pályázatot, hogy kidolgozzon a terület fejlesztésére egy javaslatot, mi is csatlakoztunk hozzájuk, de sajnos elhalt ez az ügy. Most a város vezetése döntött úgy, hogy ők mozdulnak, s felkarolják a gyárterület hasznosításának ügyét.

Milyen állapotban van ma a gyár területe? 

A napokban jártunk bent, elszomorító. Amikor először bent voltam diákként, a 80-as évek végén, még 12 ezer ember dolgozott, gyakorlatilag nem merte az ember letenni a lábát a járdáról, mert mindenféle méretű teherautók száguldoztak. Aztán eljutottunk 2000-be, már lehetett sétálni, akár az út szélén is. Másfél évvel ezelőtt bent voltunk a régi vasútállomáson, ami Miskolc harmadik legnagyobb vasútállomása volt, egy nyúl került ki minket, és elkezdett szaladni: az állatok szépen lassan belakják a gyár jelentős részét. A minap, ahogy bent nézelődtünk, csak a pusztulást lehetett látni. Egyre több csarnok tűnik el, irodaépületek még vannak, de a falak már csupaszok. Hatalmas pazarlás, mert amíg más városokban, Budapesten, Győrben vagy Debrecenben alig várják, hogy egy épületet le lehessen bontani, hogy építsenek helyette másikat, itt még a meglévőt se mentik meg. Nagyon vegyes a tulajdon, mert erre a 130 hektárra van nagyjából 150-200 tulajdonos. Van, akinek egy négyzetméter a tulajdona, van, akinek meg 18 ezer, elég széles a paletta. Voltak, akik végkielégítés helyett kaptak tulajdonrészt, 10-20 négyzetmétereket. Vannak, akik spekulatív célokkal vettek meg területeket. Már nagyon régi probléma ez az osztatlan közös tulajdon.

Valamiféle megoldása körvonalazódhat? 

A csepeli példából próbálunk tanulni. Ott is volt egy hatalmas gyár, ott is volt osztatlan közös tulajdon. Mindenkinek az lenne az érdeke, hogy rendeződjön a helyzet, hiszen most mindenkinek csak tulajdonhányada van, egy eszmei hányad. Ráadásul hiányzik az úgynevezett megosztási megállapodás: hogyha bárki, bármit szeretne csinálni, építeni, bontani, hitelt felvenni vagy pályázni, mindig az összes társtulajdonos hozzájárulását kell kérni. Korábban kvázi ipari parkként működött – mert nem volt ipari park sosem – legalább az Öko-Ferr Nonprofit Kft., mint a legnagyobb cég, a DAM 2004 utódcége ellátta az őrzést, biztosította az utakat, ám most végelszámolás alá került, és teljessé lett a káosz.

Mondja, hogy az Öko-Ferr végelszámolás alá került. Milyen lépés következhet ezután? 

A felszámoló lapjaiba nem látok bele. Itt az lenne a megoldás, ha valaki felvállalná, hogy mint egy társasházban, ő lesz a „közös képviselő”, ő kapna eszközöket ahhoz, hogy rendet vágjon, de ehhez az is kell, hogy a tulajdonosok egységesen gondolkodjanak. Mindenkinek az az érdeke, hogy a területei felértékelődjenek. De amíg a 150-200 tulajdonos közül csak 10 százalék is ellenkezik, már megdőlt az egész. Egységes akaratra van szükség. Mert lehet, hogy néhány embernek nagyon jó a zavarosban halászni, de a többségnek veszteség. Gyakran felvetik, hogy civil célokra kellene hasznosítani a területet.

Látna benne realitást? 

Én magam is már évekkel ezelőtt gondolkodtam ebben, hiszen ott van például az 1-es és a 2-es hivatalház, ami a gyár szélén található. A Magyar Nemzeti Vagyonke­zelő Zrt. kezelésében vannak, azaz állami tulajdon, de nagyon lerobbant állapotúak. Az 1-es hivatalház az 1890-es években épült, műemléki szempontból is fontos lenne. De sok pénz lenne megmenteni, felújítani. Ilyenkor szokták mondani, hogy egyszerűbb lenne lebontani, de ha elbontjuk, abból rengeteg hulladék képződik, azt is tárolni kell, így csak görgetjük magunk előtt a problémát. Én például el tudnám képzelni, hogy az 1-es hivatalházat felkarolná az állam, rengeteg helyiség van ott, és egy civilházat lehetne belőle építeni. Hiszen nem kell minden egyes civil egyesületnek önálló épület, külön mosdó, teakonyha, tárgyaló, színházterem. A közös helyiséget közösen használhatnák. De ehhez forrás kell és szándék.

Van rá szándék? 

Nem a szándékkal van baj. Ebben a politikusoknak van szerepe, különösen azoknak, akiknek országos kihatásuk van.

Az is fölmerült, hogy hagyni kellene, vagy akár felgyorsítani, hogy a természet visszavegye a területet. Megoldás lehetne? 

Szerintem nem. 1868-ban született meg a döntés, hogy ezen a területen gyár lesz. 1870-ben indult a termelés, 120-130 év alatt elég sok szennyeződés érte a talajt. Nem hiszen, hogy bárki szeretne olyan almát enni, ami egy olyan gödör felett nőtt, amiben ki tudja, mennyi fáradt olaj, zsír van. Visszavadulhat a természet, de valahol úgy járnánk, mint Csernobilnál.

Kicserélhetnék a talajt… 

Nem is kell feltétlenül cserélni. Ha mezőgazdasági tevékenységet szeretnének ott végezni, akkor valóban ki kellene cserélni. De vannak olyan ipari tevékenységek, amikre alkalmas lehet a terület. Attól, hogy van tíz méter mélyen egy olajtócsa, de ráépítenek egy megfelelő biztonságú betonalapot, akkor például esztergagépek működhetnek ott. El kell bírálni minden egyes kockát, minden egyes területrészt, hogy mire alkalmas, mi működött ott, vasút ment, vagy edzőkád állt ott, és az milyen mélyen, ettől függ, mire lehet használni.

Úgy látja ezek szerint, hogy ipari tevékenységre lenne jó a gyárterület? 

Ennek azért volna értelme, mert egyrészt megközelíthető, akár villamossal, akár busszal. Másrészt pedig rettentő pazarlás, hogy értékes mezőgazdasági területeket átminősítenek ipari területté, az ipari területeket meg hagyjuk, hogy „visszavegye őket a természet”. Fából vaskarika.

Mondta, nagyon sok épületet már lebontottak. Vannak-e még egyáltalán olyanok, amik használhatók? 

A bent működő vállalatok a maguk épületeit jórészt felújították, sok közülük nagyon szép állapotban van. Vannak persze elhagyott épületek is, ezeket lehetne használni, csak a szándék kell hozzá. Most az a gond, hogy egy közút sem vezet oda. Miért is menne egy cég – egy túlzó példát mondok – tudakozót vagy valami hasonlót működtetni a gyár területére, ha hivatalosan nem járhatnak be a dolgozói, mert nincsenek parkolók, nincsenek normális, tisztességes utak. Pedig a városnak ez azért is jó lenne, mert levághatnának kanyarokat a jelenlegi úthálózatból, és a közlekedés túlterheltségét is lehetne mérsékelni.

A gyárkapun belüli vasút hasznosítására készültek korábban tervek… 

Volt egy terv, miszerint a Kiss Ernő utcától légvonalban körülbelül 300 méterre átvezetik a területen a villamost. A kerítésen belüli vonatállomás a Vargahegy alatt van, a Miskolci Egyetem mellett pedig ott a régi fűtőmű, mellette is van egy működő sín. Kis kihasználtsággal, de működik: a Ládi telepen a fűrésztelep, illetve a Digép területén a mozdonyjavító cég használják. A tervek elkészülte óta eltelt egy évtized, és valahogy elhalt a dolog. De ehhez is forrás kellene.

Ön a kohászati múzeumnak is az igazgatója. Hogyan működnek? 

A kohászati múzeumot a diósgyőri kohászat hozta létre, 1960-ban nyílt meg az első állandó kiállítás, 1970-ben költözött a mai helyére, Felsőhámorba. Két kiállítóhellyel rendelkezünk, a felsőhámori Kohászati Múzeummal. Épülete volt a kohászat első hivatalháza, 1779-ben épült, tehát gyakorlatilag Miskolc egyik legrégebbi épületének mondható. A múzeum másik helyszíne a Massa Múzeum, a Fazola-kohó, amit Fazola Frigyes épített 1812-ben, ott van egy minimúzeum. A két miskolci telephely ma a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum része, gyűjteményi besorolással rendelkezik. Kis létszámmal működünk, a két telephelyen hárman vagyunk. Miskolciak viszonylag ritkábban jönnek, inkább turisták a látogatók Lillafüred közelsége miatt. Viszont mindenki úgy távozik, hogy nem is hitte volna, ennyire bőséges a látnivaló. A valamikori kohászatnak ugyanis presztízskérdés volt, hogy minél jobb legyen ez a múzeum. Olyan technikai megoldások vannak itt, amik egy mai múzeumban már ritkaságok: a hagyományos kiállítási tárgyak mellett dioráma, makettek, modellek, üvegfestmények, festmények várják a látogatót. Néha a tárlatvezetésen felmerül a kérdés: kell-e egyáltalán még kohászat. Akkor mindig az a válaszom, hogy képzeljük el az életünket fémek nélkül: ott lennénk, mint Flinstones­ék, Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki. Egy asztalos se tudna dolgozni, ha nem lenne esztergakése, gyaluja, szögek, ezek mind-mind fémből készültek. A kőkorszakból a fémek felfedezése emelte ki az embert.