A hajléktalanszálló egyik lakója, aki 34 évig volt zenetanár, saját dallal köszönte meg a a karácsonyfát

Evelyne Langern: A távolról érkezett segítség
Postán érkezett kétségbeesett segélykérő levelemre a segítség. Néztem szemeimmel a belföldi postautalványt, és könny szökött szemeimbe. Ki lehetett ez a személy, aki egy idegennek adott segítséget. Írásai alapján egy középkorú hölgyre gondoltam. Életemben már nagyon sok ígéretet kaptam az emberektől, de ezt most éreztem, hogy nem csak tartalom nélküli, üres szó. Ez az utalvány 😊) egy Pesten élő személy. Ki lehet Ő? Vajon szőke? Barna? Fiatal? Öreg? Családos? Kérdések sokasága, melyre nem kaphattam választ. Nagy tisztelettel és köszönettel tartozom neki, hogy látatlanba, egy vadidegen személynek nyújtotta ki segítő kezét.
Eltettem emlékbe, fiókom mélyére e kis szelvényt. És pillanatok alatt eszembe jutottak a hozzá kapcsolódó, bánatos események.
Egy nappal előtte
Magányosan bolyongtam az utcákon. Ma végre tizenkettedike van! Tegnap már nem volt kenyerem és csak hatvannyolc forintom volt, de boldog voltam, hogy már csak egy nap nélkülözés… és holnap már tizenkettedike lesz.
Bementem az élelmiszerboltba és szomorúan vettem tudomásul, hogy a két évig elhúzódó ,,Nem fog fájni! – csomagot” kell élveznem, s ez a hatvannyolc forint nem elég kenyérre. Keresgéltem, hátha találok becsomagolva kisebbet, de a legkisebb csomagolt kenyér ára is nyolcvankilenc forint volt! Idegesen visszadobtam a polcra és nyomda festéket nem tűrő hang hagyta el ajkaimat. Közben elkezdett iszonyúan fájni a fejem. Már három hónapja nem ettem rendesen. Vércukrom állandóan alacsony volt, fejem gyakran fájt, a gyomrom iszonyúan szúrt, s mindemellett gyakorta rángatózott a szememben lévő ideg. Álltam a sorban és néztem a finomságokat. A polcon lévő sajtokat, a párizsit, szalámiféleségeket, húsokat és elképzeltem, hogy eszem mindezt. Éreztem számban a sajt ízét, orrommal szippantottam be a húsféleségek illatát. De finom. Jó lenne enni belőle. Eszem, érzem a finom ízét, a füstölt sajtét… Istenem de finom. Aztán elkezdtek folyni könnyeim, kiálltam a sorból, tudtam, hogy nem engedhetem meg mindezt magamnak, majd holnap… még egy nap és tizenkettedike lesz. A tizenkettedike életem legfontosabb napja lett. Három hónapja mindig ezen a napon utalták rá kártyámra a munkanélküli segélyt. Kiálltam a sorból, mikor is megszólított egy mögöttem álló hölgy:
– Rosszul van?
– Neem, minden rendben.
Letettem a bevásárló kosarat és kifordultam az ajtón. Majd holnap! Holnap az én napom lesz. Lakótelepünkön lévő boltból vettem öt darab kiflit, itt csak tizenkettő forint volt darabja, míg az előző helyen negyven forint volt két darab zsemle. Beálltam a hosszú sor végére. Majd holnap!
Még egy nap… – kavarogtak gondolataim a fejemben. Kibírom… KI… KELL… BÍRJAM!!!
Hazatekertem a Körös-parton, majd leszálltam a biciklimről és hallgattam a csendet, néztem a zöldet, és gondolkodni kezdtem. Mi lesz velem? Nincsen munkahelyem, nem kellek az egészségügynek hét ledolgozott év után! Egy életpálya kettészakadt! Már csak korábbi árnyéka vagyok önmagamnak! Nem akarok többé életfüggő lenni! S egy cukorbetegnek drága a LÉT! Nem kellek sehová, mint munkaerő, és ami a legborzasztóbb, hogy nincs munkahely és rengeteg a hitelem. Már többször rám telefonáltak, zaklatnak a banktól, kérésem ellenére is, hogy egy helyre szeretném fizetni hiteleimet.
– NEM – volt a válaszuk! Csak adóstárssal, ingatlan fedezettel rendezheti tartozását!
– Értsék meg, senkim nincs. Munkahelyem sincs. Nincs mit egyek. Anyám minimálbérből tart el bennünket és erre még jövök én is.
– Csak adóstárssal vagy fedezetül szolgáló ingatlannal lehet rendezni – reagálták.
Ezen gondolatok kavarogtak bennem a Körös-parton. Most állok és nézem a Körös folyását. Én is így sodródom az árral. Sok a moszat, a kosz, mint az életben. És nincs rá pénz, hogy eltávolítsák… a KOSZT! Hallom, ahogy zümmög egy szúnyog a fülemben, s látom, ahogy a fa ágai közt szövögeti hálóját a pók.
– Mily könnyű neki… csak szövöget… és kész a háza. Szeretnék én is pók lenni… Aztán a következő pillanatban leesett hálójáról. És ahogy fölé hajoltam kicsúszott a jegyzetfüzetem… rá, a pókra!
– Hát ilyen könnyű… a vég… Egy könnycsepp kúszott végig arcomon, s már ajkaimon éreztem sós ízét. Megfogtam könnycseppem és összenyomtam. Hát ennek is vége…
Milyen könnyű a VÉG… valaminek vége lenni. Nem okozni több problémát, nem éhezni többé, nem élősködni a társadalmon hét ledolgozott év után.
A vége… The End…
Egyszer egy sofőr, akit lestoppoltam a Gyulára tartó utamon, a következő kijelentést tette nekem: ,,Minden vége valaminek a kezdetét jelenti!” Akkor éppen egy szakításon voltam túl. Ez a mondás a jelenben is igaz. Sajnos. A hét éves munkaviszony vége számomra a nyomor kezdetét jelenti. És ez a vége minek a kezdete? – kérdeztem önmagamtól. Nincs rá válasz. A Körösben lévő kosz, a pók, s a szúnyog… nem felel! Csak a magány…, aki kezeimet fogva áll mellettem. Ő sem tudja a választ. Megropogtattam kezeim, megtöröltem szemeim és hazatekertem. Néztem a biciklim. Ez is hitelre van…, mert a másikat, melyért keményen dolgoztam diákkoromban segédápolóként, azt ellopták. ,,A szegény embert az ág is húzza.” – mondja a mondás. Spórolásból jártam kerékpárral télen-nyáron, hóban-fagyban a munkahelyhez vezető buszmegállóig. És nincs többé munkahely, nincs többé bicikli. Az a kerékpár soha nem lesz meg, mint ahogy munkahelyem sem lesz többé! A rendőrség is megmondta: ,,valószínű a házból lophatta el valaki, mivel nem volt erőszakos behatolás nyoma a kerékpártárolón.” Mindez miért velem történik meg? Lennie kell oknak, magyarázatnak. Sorsunkat valami külső tényező irányíthatja, mely eleve elrendeltetett. Itthon vagyok és már csak egy nap.
***
A tizenkettedike
T-I-Z-E-N-K-E-T-T-E-D-I-K-E van! Úristen. MA tizenkettedike VAN! 12… még ma kölcsön vettem anyám kenyeréből két szeletet, de ma már vissza tudom adni neki. Bekerékpározom a belvárosba, izgatottan veszem elő a bankkártyám. A PIN kód beírása után várom, hogy adja ki a bankjegyet. Már nagyon izgatott vagyok, ,,leesett” vércukrom, de tudom, hogy még öt perc és venni fogok a boltba egy zacskó szőlőcukrot, meg kenyeret, pici sajtot, vajat meg anyának azt a pár joghurtot, amit megettem előle, mivel éhes voltam! ÉHES! Remeg a kezem, nézem az automatát és várom a bankjegyet. Folyik rólam a víz, fáj a fejem, zsibbad a nyakam, nyelvem, bőröm nyirkos.
– Jaj még három másodperc és rohanhatok cukorért a boltba.
…
,,A bankkártyáján nincs elegendő összeg. Kíván egy másik tranzakciót végrehajtani? Igen. Nem.”…Ez nem lehet. Ugye nem. Rosszul látok. Vagy most álmodom, nem hypózom és különben is otthon alszom. EZ NEM IGAZ! U – GY – E – N – E – M – I – G – A – Z?! Istenem kérlek… ,,…bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”… ÁMEN. Elteszem a bankkártyám, rohanok a Munkaügyi Központba. Meg kell kérdezzem… lehet, hogy még nem rakták rá a segélyt… vagy az is lehet, hogy nem is tizenkettedike van MA. A központban az információs hölgytől megkérdeztem hányadika van. Segítséget kértem…, hogy adjon cukrot, mert cukorbeteg vagyok, rosszul érzem magam, azzal magam elé nyújtottam remegő kezeim. Szakadt rólam a víz, zsibbadt a fejem, gyomorszáji tájékon, pedig kegyetlenül szúró fájdalmat éreztem, mely minden egyes légvételre fokozódott. Leültettek. Fájt, és erőteljesen lüktetett a fejem. A hölgy odaadta csokiját, melyet megköszönve elfogyasztottam. Elmeséltem a velem történteket, hogy kenyérért, cukorért indultam el otthonról és, hogy nincs a bankkártyámon pénz. Gondolataim rendezetlenek, csapongóak voltak. És elkezdtem fulladni az idegességtől. Minden egyes légvételre szúrt a gyomrom és nem kaptam levegőt. Leültettek. Görcsbe rándult gyomrom és már alig kaptam levegőt. Megálltam a beszéddel… már nem is emlékszem a többi dologra, mondataimra, kérdésekre. Rám tört a kínzó sírógörcs. Próbáltak megnyugtatni, hogy ne féljek, biztos csak technikai oka van az egésznek. Előfordult már másokkal is. Kértek menjek be a bankba, s járjak a dolgok végére. Így tettem. Kifelé jövet fülem elkezdett zúgni, megint szúrt a gyomrom, féltem levegőt venni, mert légvételre fokozódott fájdalmam, hirtelen elzsibbadt a nyakam, ujjaim… és minden elsötétült…
Arra emlékszem, hogy fekszem a padon, beszélnek hozzám, paskolják az arcomat, s mondják, hogy fehér vagyok. A fejem továbbra is zúgott. Kinyitottam, majd újra lehunytam szemeim.
– A biciklim? – hangzott el kérdésem.
– Itt van.
– Meg van? Tényleg meg van a biciklim? – vártam a megerősítést. És tényleg meg volt. OTT VOLT A BICIKLIM!
Megkérdezték, hogy biztosan jobban vagyok-e már. Csak mosolyogtam válaszadásként.
– Minden rendben? Biztosan haza tud menni?
– Igen.
…
Azzal elindultam a bankba. Ott azt mondták, hogy igen ráutalták a pénzt szeptember elsején, de letiltotta a bank, mivel nem fizettem a törlesztő részlegeket. Sőt még késedelmi kamatot is felszámoltak, talán tízezer forint körüli összeget, s az egész havi hatvan ezer forint munkanélküli juttatásom letiltották.
– Addig nem vehet fel pénzt, amíg nincs minimum tízezer forint befizetve.
– És miből? – hangzott el kérdésem. Megint elkezdett szúrni a gyomrom. Elszorítottam a szememben ugráló ideget. Lehunytam szemeim, folytak a könnyeim.
– Mondom a lehetőségeket – jött a válasz.
– Hölgyem! Először én mondom a saját lehetőségeimet: adóstárs nincs, barát nincs, fedezet ingatlanom nincs…
– És szülők? – szakította félbe mondatom.
– Édesanyám minimálbérrel takarít a felsőfokú képzettségével! Már az ő ennivalóját eszem és ő alig eszik.
– Apukája?
– Nincs! Az soha nem is volt!
– Barát vagy ismerős, aki kölcsönadna pénzt?
– Értse meg, hogy senkim nincs, barátok meg főleg nincsenek, amikor pénzről van szó.
…
– Akkor sajnos nem tudok segíteni.
– Van helyette hitelem és komoly összegű gyógyszeres kiadásaim, betegségeim. S úgy néz ki, hogy a kormány miatt még az insulinért is fizetnünk kell a közel jövőben!
– Köszönöm a segítséget! – azzal flegmán távoztam.
– Nem baj, akassza fel magát az ember, ha nincs senkije, csak saját maga a betegségeivel, kiadásaival. Iszonyú gyűlöletet éreztem. Rohantam vissza a Munkaügyi Központba, ahol kifelé jövet sikerül még megállítanom a hölgyet. S elpanaszoltam elintézett(len) dolgaim. A hölgy felhívta a Szociális Irodát.
– Felesleges, ha segély ügyben hívja. Ugyanis nem a jelenlegi anyagi helyzetem, hanem a három hónapra ill. tíz évre visszamenőleg kiszámított átlagjövedelmemet veszik figyelembe, amely meghaladja a létminimumot!
És igazam lett. A hölgy végtelenül aranyos volt. És látszott rajta, hogy tényleg AKAR segíteni. És nem csak szavakat… mond… tartalom nélkülieket, melyek nem állnak összhangban a tettekkel. Szavakat már sokan mondtak!
– Halló! Szia! Itt van egy kis hölgy, munkanélküli járadékon…, nincs mit egyen…, mivel a bank letiltotta az e havi juttatását, amiért nem fizette a külföldi munkavállaláshoz felvett- ill. egyéb hiteleit! Cukorbeteg…, előbb rosszul lett… , szakadt róla a víz…, adtam neki csokit…, leültettem. Tényleg rosszul van. Látszik rajta, egyfolytában sír, meg ennie kellene… insulinos…
– Igen… az magas… Hatvanezer volt… s ilyenkor mi a teendő?
Majd letette köszönés után a telefonkagylót. Felhívta a Családsegítő Központot. Elintézte, hogy fogadjanak, még a mai nap folyamán. És megkért, hogy holnap jöjjek el valamilyen beszélgetésre… humán… forrás… Én tudtam, hogy beszélgetéssel nekem nem lesz pénzem, nem fog megszűnni gyomorfájdalmam sem a hiteleim. Aztán siettem a Családsegítő Központba. Elbeszélgettek velem. Néma csend a szobában, ülünk egymással szemben.
– És van valaki, akire számíthat? Csak egy ember? (Eszembe jutott Dosztojevszkij: Bű és bűnhődés című műve: ,,… mert mindig kell egy embernek lennie, akire számíthatunk…”)
– Nem. Senkim sincs. Csak magam vagyok magamnak. Egy félember – végigfolytak könnyeim az arcomon.
– És anya, édesapa?
– Anya nagyon nehezen él, apám nincs – ezzel jeleztem, hogy nem akarom a témát túlzott mértékben boncolgatni.
Akkor már sírtam. Zsebkendőért nyúltam. S a zsebkendőről eszembe jutott valaki…
A Családsegítő megkérdezte, hogy anyukám tudna-e nekem élelemmel segíteni?
– Már ő is alig eszik, mert az övét eszem napok óta. Tegnap vártam a tizenkettedikét, hogy akkor lesz kenyér… – azzal elkezdtem sírni. Már így is tartozom neki legalább nyolc joghurttal, két szelet kenyérrel, krumplival… Talán a TEGNAP még jobb volt! Akkor még volt remény a MÁBAN. S a MA elvette hitem, reménykedésem, ami még meg volt TEGNAP. Jó lenne, ha újra tegnap lenne. Ebben a hónapban nem lesz mit egyek. Az insulin miatt nem éhezhetem, pedig megtenném, mert már nem kívánom az ételt. Emiatt fogytam hét kg-ot. Megtanultam nélkülözni. Egy szelet kenyér értékét becsülni. Nem is kell rá sajt, májkrém, mert elszomorodom, hogy túl sokat akarok. Finom a friss kenyér vajjal is. Mily finom tud lenni kis paprikával…, pici sóval megsózva. Éhes vagyok. Nem szabad arra gondolnom. Ki kell a tudatból törölni, azt kell mondani a TUDAT-nak, hogy holnap jobb lesz, és NEM VAGYOK ÉHES! S az ember egy idő után el is hiszi! S mi maradt még? A HIT… remény… szeretet, bár ez utóbbi nincs. Soha nem is volt. Talán a betegek szerettek a legjobban. Megnevettettem őket, megsimogattak, vicceltem-, vagy sírtam velük… örömükben-bánatukban! A jó és rossz leletük eredményeiben voltam mellettük! Mindig szerettek. Annyi szeretetet sehol másutt nem kaptam csak OTT. Tőlük… a betegektől. És vége. Hét éves munkaviszony után nincs helyem az egészségügyben. És állok, gondolkodom, házalok, s mindenhonnan elküldenek, mert nincs szakképesítésem eladónői-, pultosi- vagy felszolgálói- stb. Csak egy felsőfokú szakápolóim. Ennyit ér az ember. Egy értéktelen kis porszem az univerzumban. ,,Porból lettünk s porrá leszünk”. S ez így igaz. Gondolataimból felébredtem, mert visszajött a Családsegítő hölgy egy kétszáz forintos ,,Enni Kék”- élelmiszer utalvánnyal. Tájékoztatott, hogy holnap ki fognak menni terepszemlére, felmérni anyagi helyzetünket és utána bírálják el a segélyt.
– Felesleges! Nézzen rám! Arany nyaklánc, arany karkötő… igaz? Ezt látja MOST! S én akkor GAZDAG VAGYOK?! Mert öt éve meg tudtam venni három–négy állásból összespórolva. Mint otthon a hitelre megvásárolt házi-mozi, hi-fi, számítógép. Ezt kell felmérni? Akkor én elmondom anélkül, hogy kijönnének! Amim van… azt hitelből, és három-négy egyidejű állásból teremtettem meg. Akkor én MOST GAZDAG VAGYOK? (Igen – mondta egy belső hang: ÉRZELEM GAZDAG!) Ha egy naiv milliomosnak, leég biztosítás nélküli háza, s milliói bent égnek, mert nem tette a bankba és földönfutóvá válik, akkor ő GAZDAG? Csak, mert tíz-húsz évvel ezelőtt valamilye VOLT! Miért nem a JELENT, az aktuális állapotot nézik? Három hónapig hatvanezer volt, s most harmincötezer a segélyem. De a rezsit és a kenyeret MOST kell(ene) fizetnünk, NEM három hónapra visszamenőleges átlagjövedelemből.
– Próbáljon meg takarítást vállalni!
– Tud helyet?
– Most nem.
…
– Ha ennie kell, próbálja meg eladni az ékszereit!
– Akkor éhen pusztulok. Nekem ennyire telt az életből! Olyan ez, mint másnak a lakása, amiért egy életen át keményen megdolgozott! Hiába adom el, csak a felét kapnám értékben, és hat hónap alatt mindenem felélném. Nekem soha nem lesz lakásom, mert nincs szülői hátterem, fedezetem, pont ezért nem lesz diplomám, jó állásom, jogosítványom, mert senkim nincs. Nem vagyok értelmiségi szülők gyermeke. Van helyette kiadásokkal járó betegségem és bánat, fájdalom.
…
Nem értheti…
Kaptam egy étkezési utalványt, s elbúcsúztunk azzal, hogy ki fognak jönni hozzánk környezettanulmányra. Holnap még lesz egy nénim, akit tisztába kell tennem kétszázötven forintért. Abból legalább kitelik egy kenyér. S így élni máról-holnapra tehetetlenül, betegen. Már a kerékpárt sem tudom gyorsan tekerni, le vagyok lassulva, nincs erőm, szédülök a kerékpáron és fulladok, nem kapok levegőt a stressztől. Ma reggel öltözködéskor azt is észrevettem, hogy mennyire kint van a medencecsontom.
Egy hajléktalan kéreget pénzt… hozzám is oda jön. Hozzám minden hajléktalan mindig oda jön és KÉREGET. Én NEM nagyon mertem KÉRNI soha! Kértem szeretetet… azt kértem. Szeretet éhségem kielégítésére. Éhes vagyok!
– Na és akkor mi van – szólalt meg bennem egy hang.
…Hát semmi sincs… tényleg nincs, csak a SEMMI!
Az utalványon vettem egy kenyeret, frisset ropogósat. Mily finom tud lenni a kenyér, még üresen is. Este már az enyém lesz… megeszem… jóízűen vajjal… sóval… paprikával… s a tudatalattimnak majd azt fogom hazudni, hogy sonka is van a kenyeremen… meg sajt is… és az illatát is fogom érezni… Arrébb egy polccal pedig diétás dolgok özöne. Puding, befőtt, nápolyi, csokoládék és a kedvencem a diabetikus fehér csokoládé. Istenem de finom… volt (lehet), aztán elszégyellem magam, hogy ilyeneken gondolkodom, amikor még kenyérre is alig telik. Csokoládéra nem szabad még csak gondolnom sem! Túl drága az nekem. Milyen drága cukorbetegnek lenni.
Jó lenne takarítói állás, de sehol nincs, pedig el tudnám végezni én is a felsőfokú végzettségemmel, ahogy anyám, de már ehhez sincs elég erőm, mint neki. Hazafelé tartok… Körös-part… magány… éhség… nélkülözés… sajt illatával a gondolataimban… Keresem a tegnapi pók maradványait…
Hát ennyi az ÉLET… a LÉT… csak beleugrok a vízbe összekötött lábakkal-karokkal, és másnap már nem kell azon törni a fejemet, hogy miből lesz meg holnap a kenyér. A hiteleim tudja rendezni anyám az ékszereimből, műszaki cikkeim eladásából, melyért egy életemen át dolgoztam. Akkor már nem fog fájni, mert a halál után már semmi nem fáj. Még most fáj, s ha élnék még két évig biztosan fájna. Az ÉHSÉG, NYOMOR! Borzasztó az élet. Öröm nem sok volt benne. És senkim sincs, csak magam vagyok magamnak a bajban. Beleugrani a Körösbe és onnantól fogva nem fáj tovább… az ÉLET.
,,Porból lettünk, s porrá leszünk.”
***
Hazajöttem! S anyám itthon így fogad:
– Akkor most már megadod a tartozásod? Ma tizenkettedike van.
Már csak belül könnyezem. Nincs tovább.
***
Egy nappal később
Kerékpárommal tekerek miközben egy gyalogosra leszek figyelmes. Helyesebben a pólója hátára írtakra: ,,Ember küzdj, és bízva bízzál!”