Szukup Tibor a felsőzsolcai vasútállomáson szenvedett balesetet. A vonat elé lepett 2000. február 25-én éjjel. Nem halt meg azonnal, pár órával a kórházba szállítása után hunyt el.
A családnak nem volt pénze a temetésre, ezért az Észak-Magyarország napilap vállalta, hogy gyűjtést szervez rá. Jöttek a felajánlások, gyorsan összegyűlt a pénz. A végén még több is, a különbséget a család kapta meg, hogy használja fel belátása szerint.
Jó volt látni, hogy megmozdult Miskolc. A temetést celebrálását a selyemréti egyház plébánosa, Holczer József vállalta díjmentesen. A temetés költségeinél csak a saját kiadásait számlázta a vállalkozó. Dzsekszont végül a szentpéteri kapui temetőben helyezték örök nyugalomra, az édesapja mellé.
,,- Nem tudjuk, hogy Dzsekszon látta-e a vonatot, hallotta-e a dübörgést – utalt a négy héttel ezelőtti tragikus balesetre beszédében Holczer József esperes -, csak azt tudjuk, hogy a vonat megállt, s abban a pillanatban megállt Dzsekszon szívdobogása is.
– A selyemréti templom plébánosa a következőkben „Tibor-Dzsekszon testvér” nevében köszönetét mondott mindazoknak, akik ismerték és szerették a fiatalembert, s haláláról hallva áldozatot vállaltak a méltó temetés érdekében. A sírra többtucat koszorú és virágcsokor került.”
(Észak-Magyarország – 2000. március 28., ,,Szerette az embereket, jó gyerek volt.”)
Felmerült az is, hogy az élete nagy részét a főutcán töltő fiatalember egy szobrot kap Miskolcon, de végül ebből a próbálkozásból nem lett semmi.
,,A kétségkívül eredeti ötlet nem teljesen öncélú, hiszen az ideagazdák elképzelései szerint a Dzsekszonszobor emlékeztetne a velünk élő fogyatékosokra is. Hogy az ép társadalom figyelmesebb, megértőbb legyen a fogyatékosokkal szemben.
– Így ez a szobor a fogyatékkal élők emlékműve is lehetne, hazánkban valószínűleg elsőként – fogalmaznak az ötletadók. – Ebben a formában bizonyára az lenne. Újraidézve az alapgondolat elkövetőit: „ha a szobrász gyakori megjelenésében, szendvicsemberként alkotná meg Dzsekszont alakját, akkor a hirdetési felület egyik oldalára valamilyen toleranciát sugalmazó versrészlet kerülhetne, a másik oldalra pedig az emlékmű felállításának célja és természetesen Dzsekszon neve. A fogyatékosok világnapján pedig virágokkal emlékeztethetnék egymást és magunkat, hogy örülni és segíteni tudjunk azoknak, akiknek kevesebb jutott az egészségből”.
(Új Hírnök – 2000. október 14. – Szobrot Dzsekszonnak!)
Forrás: Észak-Magyarország
Egy igazán szép nekrológot találtam Dzsekszonról a megyei napilapban. Ezzel fejezném be a róla szóló emlékezést.
,,Testvérünk, Dzsekszon
Szerették a népek, mondta a temetésen egy fiatalember, mindenki csak szerette.
Az emlékezetben ez a kép fog élni róla bennünk: Dzsekszont mindenki szerette. Azok számára, akik ismerték, érthetetlen, mikor visszakérdeznek: kiről van szó? S dühítő, ha kertelés nélkül kijelenti valaki: én gyűlöltem. De felejteni azt sem szabad, amikor nyilvánvaló jelét adták az
emberek: nem kívánatos személy. Hogy sokan és sokszor bántották, s a jobbik eset volt, ha csak kitoltak vele. Az egészségesek, a nem szegények, a nem elesettek, akikből, mikor gonoszul cselekednek, az „én nem leszek beteg”, „én nem leszek szegény”, „én ura vagyok a sorsomnak” öntudata viliódzik, kétes fénnyel, embertelenül.
Dzsekszon a miskolci városkép része volt. Nem a megszépítő és hazug városmarketingé, hanem a valóságos valóságé, a mindennapoké. Ahogy a régi szép épületek hiányoznak egy városból, ha lebontják, átalakítják azokat, ugyanúgy hiányzik az ismert figura is, ha elmegy.
A selyemréti plébános a temetési szertartásban a szokásnak megfelelően testvérünknek nevezte Dzsekszont. Ez a „testvér” mégis több. Mert egy szegény család tragikusan elhunyt tagja volt, s a város érzőszívű polgárai segítettek, hogy méltó módon eltemethessék, ha már élni méltó módon nem adatott meg neki.
S ahogy a temetés az élőket halandóságunkra emlékeztetni hivatott, úgy ez a segítség is magára a segítés szükségességére kell, hogy figyelmeztessen.
A temetés után a sarat – rögöt – pucoltuk a cipőkről: minden megy tovább.
De… Dzsekszonék még testvérek tizenegyen vannak.
És Dzsekszonok még vannak százan.
Még vannak ezernyien.
Itt vagyunk mi, akik segíthetünk.
Nyugodjál békében, testvérünk, Dzsekszon.”
(Észak-Magyarország – 2000. március 28., Kornya István: Testvérünk, Dzsekszon)
Megint Reiman. Ki kíváncsi rá?
idézet a kornya agymenésből: „a pap azt mondá ezt a testvér több.”
tehát az egyházban ahol elvileg a hívek egyenlő testvérek, egy dologtalan cigányt más emberek, többek között olyan emberek felé helyez, akik végig dolgozták az életüket?
Ráadásul szentnek se volt szent…
Kornya + reimann mélyrepülés. Egy szint.