Én Orbán Viktort a század legnagyobb politikusának tartom – Koncz Gábor a Mandinernek

Milyennek kellene lennie ön szerint a színháznak, filmnek?
Nincs nálam a bölcsek köve, csak azt tudom megmondani, milyen az a színház, film, ami az én szívemhez-ízlésemhez-lelkivilágomhoz közel áll.

És milyen?
Hősök vannak benne. Hogy paraszthősök, amilyeneket az alkatomnál, habitusomnál fogva magam is sokat játszottam, vagy történelmi legendák, az mindegy. A lényeg, hogy bátor, a hazájukért, szerelmükért, elveikért akár az életüket is feláldozó példaképeket lássanak a fiatalok. Ezért fogadtam el örömmel annak idején Dörner György és Csurka István meghívását is az Újszínházba, mert ott prioritást élvez a nemzeti érzés. Hősök megmutatása magyar darabokban, most őszintén, nem fér el ez is? A liberális színjátszásnak is van helye ezen a színes palettán, de semmi esetre sem a középpontban. Ezért is tartom üdvösnek, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyeit végre rendbe tették. Ennek következtében talán visszaáll a régi egyensúly, és ismét kinevelődnek azok a generációk, amelyeknek a tagjai között több lesz a férfi. Olyan, aki adja és kapja a pofonokat, és nem távolról lesi a verekedést. Bátorság nélkül ugyanis nem lehet hősöket játszani. Bátorság nélkül nem lehet létezni sem! Nem azt mondom, hogy a bátor ember örökké él, de a gyáva meg sose él.

És a lelkekben mikor lesz egyensúly?
Amikor a globalizmus címén újból erőltetett internacionalizmust felváltja a jó értelmű nacionalizmus. Azt mondják az internacionalisták, hogy ők mindenütt otthon vannak a világban. Én meg nacionalista vagyok, itt vagyok otthon! Sőt, itt én vagyok a gazda! És nem félek kimondani azt sem, hogy a magyart minden eszközzel védeni kell, mert szerintem veszélyeztetett faj. „Jó magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”, fogalmaz Széchenyi. Erre kellene a magunk eszközeivel törekedni mindannyiunknak. Ahogyan a miniszterelnökünk is teszi, akit a század legnagyobb politikusának tartok. Azért, mert család- és sportszerető, de ami a legfőbb érdeme az én szememben, hogy nem emeli fel a kezét, nem adja meg magát. És ahogy már korábban mondtam, szeretem a bátor embereket, akik után – mert valakik után muszáj – menni lehet. Arra kérem az Istent, hogy még az ő regnálása alatt menjek el.

Gondolkodik néha azon, mikor jön el a pillanat?
Egyre többet. Ez is hozzátartozik a méltósággal való megöregedéshez: nem siettetni semmit, de elrendezni magunk körül a dolgokat, hogy másnak ne legyen rá gondja. Már azt is kitaláltam, hogyan temessenek el. Látja azt a képet a kis oroszlánnal? Na, az lesz kitéve a ravatalomnál.

A vadászat miatt, amit annyira szeret?
Nem. Annak idején nagyon jóban voltam a budapesti állatkert igazgatójával, mindig szólt, ha nagymacska­kölykök születtek, és be is engedett a ketrecükbe; több mint negyven éve egy ilyen alkalommal készült ez a fotó. Az oroszlánokról tudni kell, hogy ha kiskorukban ismerik meg az embert, később sem bántják. Egyszer Tordy Gézával sétáltunk az állatkertben, és két láda sörben fogadtunk, be merek-e menni a már felnőtt Leóhoz, amit kisgyerek korától ismertem. Én nyertem.

Vagyis ez a fénykép szimbólum?
Igen. Az erőé, bátorságé, fiatalságé. Nem úgy kell emlékezni senkire, amikor már öreg és megtört, hanem amikor még topon volt. De nem panaszkodom, az nem vallana rám. Hogy is tehetném, amikor ilyen fantasztikus élet van mögöttem! Óriá­sok tanítottak, több mint száz filmben és színházi előadásban játszottam, a színészbarátaimon kívül olyan szellemi nagyságokat ismerhettem, dolgozhattam velük együtt, mint Weöres Sándor, Szabó Magda, Németh László vagy Csurka Pista. És ami a legfontosabb: mindig úgy éltem, ahogy helyesnek tartottam, nem úgy, ahogy azt mások helyesnek tartják. Nem voltak balhéim, soha egyetlen család­tagomnak nem kellett szégyenkeznie miattam. Konzervatív színész vagyok, és keresztény ember. A hovatartozásom, a világszemléletem soha egy pillanatig sem kérdőjeleződött meg. Azóta, amióta tizenkét évesen rövidnadrágban, a hidegben –majd még huszonöt éven át a Nemzeti Múzeum lépcsőjén – elszavaltam a Nemzeti dalt.