Megakad a szemem a pöttyös blúzot viselő hölgyön, mintha csak magamat látnám. Ezek mennek

Király Kinga Júlia

82 éve, 1941 augusztus 27-28-án történt a Kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás, amelynek során 23600, többnyire Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg. Azoknak az embereknek, akik 1939 és 1941 között Magyarországra menekültek a terjeszkedő német birodalom üldözése elől, maguknak kellett megásniuk a saját sírgödrüket az ukrajnai város közelében található erdőben.

Köztük voltak Liebermann Dávid felmenői is.
„Máramarosi születésű [vagyok]. Az előkelő Davidovics családból származom. A nagymamám parókákat gyártott, és fodrászműhelye volt itt. A nagyapám pedig tfilinkészítő volt: a tfilin dobozkáját és szíjait készítette bőrből. Az én édesanyám mondhatni teljesen elárvult, amikor a második bécsi döntés után, 1940 augusztusában a magyarok bejöttek Máramarosra, majd 1941-ben listázták azokat a zsidókat, akik nem tudták igazolni a magyar állampolgárságukat. A nagyszüleim itt születtek, Gyulafalván, 12 m-re Máramarosszigetről. Tehát nem ezért vitték el őket, hanem azért, mert az egyik konkurens borbély, egy magyar ember, pénzügyi csalással vádolta meg a nagyszüleimet a hatóságok előtt. Sikeres volt a nagyanyám, majd’ mindenki hozzá járt nyiratkozni és borotválkozni. Hát persze hogy jól ment a bolt. Három borbély volt akkor Szigeten. Nagyanyám, a Török, meg ez a másik, akinek, látja, a nevét nem tudom. Szekéren meg gyalog hajtották át őket Ukrajnába, majd tömegsírba lőtték őket Kamenyec-Podolszkijban.
Édesanyám családjából a nagymamám, a nagyapám és édesanyámnak négy testvére ottan halt meg. Édesanyám úgy menekült meg, hogy operálva volt vakbélgyulladással. És volt egy nagyon kedves román orvos, aki eldugta őt a kórházban. Jöttek a csendőrök keresni édesanyámat, de ő eldugta, és nem engedte meg, hogy elvigyék. Ez volt a kis holokauszt, én annak nevezem.”
Ezt maga Liebermann Dávid mesélte 2017-ben, amikor először voltam Máramaroson interjúzni. Dávid Izraelből települt haza, hogy életet leheljen abba a közösségbe, amely az egykor virágzó Stetl helyén maradt.
Valahányszor ránézek erre a fotóra, megakad a szemem a pöttyös blúzot viselő hölgyön, mintha csak magamat látnám.
Valahányszor fellapozom Az újrakezdés receptjeit, még évek múltán is letaglóz a fájdalom és a döbbenet.
fotó: Hontalan zsidók útban Ukrajna felé