Öngyilkos lépés a települések tereinek letérkövezése!
A ma 88 éves Juhász Árpád (1935. június 1-) geológus az állami televízióban a következőket mondta:
„…ha csak abban gondolkodunk, hogy egy főteret nem műkövekkel, térkövekkel díszítenek föl, hanem ott meghagyják a fákat. Mert sajnos az utóbbi években divattá vált, hogy gyönyörű térkövezett központi terek vannak vidéki településeken. Ez egy öngyilkos lépés, mert ez úgy felerősíti a felmelegedést egy adott településen, hogy az olyan öregemberek, mint én, hullanak, mint szilva a fáról. Mert egyszerűen nincs meg az a hűtőhatás, amit az árnyékot adó fák jelentenek.
Én ahol lakom, mondjuk a 2. kerületben, ott is azt látom, hogy jön egy új építkező, és az első dolga, amit csinál, hogy kivág minden létező fát, ami azon a telken volt. És lehet, hogy amikor kész az építkezés, akkor egy kis satnya tuját elültetnek, azt gondolván, hogy ebből még valami lesz.
Lesz, majd az unokáknál, és az is semmi ahhoz képest, amit egy 80-100 éves fa kivágása jelent.”
“Válaszként erre: Mennyi Miskolc adóssága Leopárd lőszerben és brazil térkőben számolva?
Mit mond az “itt a piros, ott a piros” koordinátor?”
“Most mintegy háromszáz négyzetméternyi hibás, úgynevezett brazil-köves részt javítanak, cserélnek ki a következő időszakban. A szakemberek többszöri, alapos felmérését követően jelölték ki a javítandó felületeket, Szopkó Tibor azt kérte, minden problémás részt érintsen a fejlesztés.”
“Társaival titokban jártak össze békepipát szívni, az ötvenes években ezért azonnal börtön járt volna
Idővel aztán Moszkvába, Leningrádba, Észtországba is mentünk. Nyugatra csak később jutottam el először, addig mindig visszadobták az útlevélkérelmemet. Ausztriában aztán disszidens barátoknál laktam, koldusszegényen. Hószemüveg, jégcsákány és rendes bakancs nélkül másztam fel az egyik 3000 méter magas csúcsa. A gleccseren lemállott a csehszlovák cipő a lábamról, zokniban jöttem le a jégen. Nem volt kellemes, de nem adnám oda semmiért…– 1956-ban egyetemista voltam, de október 23-a előtt egy héttel már nem jártam benn az egyetemen, mert volt egy komoly arcüreggyulladásom, így semmit nem tudtam arról az „erjedésről”, ami végbe ment a fiatalság körében. Az én személyes és máig pontosan fennmaradó emlékem, hogy 23-án estére bérletünk volt az Erkel Színházba, és ugyan lázas voltam, de elmentem az előadásra – kezdi visszaemlékezéseit mindenki Árpi bácsija, akinek arról az estéről egy jelenetsor örökre beleégett emlékezetébe.
„A második vagy a harmadik felvonás során egyszer csak valaki berohant a színpadra, megszakította az előadást és elkiáltotta magát: »Ti itt ültök, miközben a rádiónál lövik a fiainkat?« Erre mozgolódás támadt a nézőtéren, majd bejött a rendező vagy az igazgató, és azt mondta, hogy ez egy álhír, mindenki üljön le, mert az előadás folytatódik, ám akkor már senki nem ült vissza, hanem kimentünk a Rákóczi útra. Arra emlékszem, hogy már akkor tömegek vonultak a Kossuth Lajos utcán befele és mikor a Semmelweis utca-Puskin utca magasságába értünk, akkor már vérző embereket láttunk jönni a rádió felől. “
“Egyszer azt mondta, azt akarja majd felíratni a sírjára, hogy itt sem nyugszik Juhász Árpád. Még mindig olyan sokat utazik, mint régen?
– A fizikai állapotom nem engedi. Szétgyalogoltam a lábamat, 12 éve a kórházban megcsinálták a csípőmet, akkor 75 évesen még síeltem és simán lenyomtam a 20 kilométeres túrákat. Most nézze, bottal járok, így már nem lehet belevágni semmi expedícióba. De azért nem ülök itthon, elmegyek, ahova tudok, most épp a Tátrába készülök a lányommal, ők síelnek, én már csak nézelődöm. Új földekre nem vágyakozom, a régi kedves helyeket szeretem felkeresni. Persze csak óvatosan. Annyi sérülésem volt már, úgy össze vagyok varrva, drótozva, fémezve, hogy minden beléptetőkapu csipog, amin keresztülmegyek.”