Tömeg a világ tetején. (Fotó: AP)

A tavaszi mászószezon eddig 11 életet követelt a Mount Everesten. A jó idő miatt az emberek megrohamozták a hegyet, ezért a csúcs közelében óriási torlódás alakult ki, a hegymászóknak pedig órákig kellett várakozniuk, hogy meghódíthassák a világ tetejét. A 8848 méter magas Everesten azonban a 8000 méter fölötti területet nem véletlenül hívják halálzónának. Itt már különösebb hibát sem kell véteni, az egyszerű várakozás is megölhet. Hogy pontosan mi is történik az emberi testtel, amikor a halálzónába ér, arról a Business Insider közölt cikket.

Futópadon gyötrődni, miközben szívószálon át lélegzünk

8 ezer méter felett már annyira alacsony a levegő oxigéntartalma, hogy az emberi test sejtről sejtre, percről percre elkezd meghalni. A sorukra váró mászók agya és tüdeje fulladozik a ritka levegőn, megnő a szívroham és a stroke kockázata, az ítélőképességük pedig jelentősen leromlik.

Hogy nagyjából el tudjuk képzelni, milyen lehet a halálzónában küzdeni, az egyik mászó leírta, milyen volt a csúcstámadás végkifejlete:

„Mintha futópadon gyötrődnénk, miközben szívószálon keresztül próbálnánk meg levegőt venni.”

És mindezt még csak nem is szabad tüdővel, hanem oxigénpalack használatával együtt élte így meg.

Tengerszinten, ahol az átlagember testműködésének a legoptimálisabbak a feltételek, a levegő oxigéntartalma átlagosan 21 százalék, de ez már 3600 méter felett is 40 százalékkal kevesebb, és ennél feljebb tovább csökken. Az Everest sikeres megmászói a tengerszinti oxigénhez képest annak csak negyedén éltek túl a magasban, amint azt Jeremy Windsor, a csúcsot 2007-ben meghódító orvos vérmintája is mutatta. Windsor szerint mintája oxigéntartalma konkrétan a haldokló betegekéhez mérhetően alacsony.

Nem vitt el a szívroham? Elvisz majd az agyvérzés

A mászók akklimatizálódással igyekeznek felkészülni a magaslati pokolra: az Everest alaptáborokból – a nepáli és a tibeti oldalon is várja az embereket egy, mindkettő élből ötezer méter felett fekszik – általában legalább három túrát indítanak, mielőtt nekimennének a csúcstámadásnak.

Az alapozó hetek során a test elkezd egyre több hemoglobint – a vörösvérsejtek oxigén szállítására szolgáló fehérjéje – termelni. A túl sok hemoglobin viszont úgy besűríti a vért, hogy a szívnek nehezére esik már pumpálnia – ez vezethet agyvérzéshez és tüdővizesedéshez is. A magaslati tüdőödémának nevezett jelenség tünetei: fáradékonyság, éjjeli fulladás, általános gyengeség, valamint makacs köhögés, ami fehér, habos folyadékot hoz fel a tüdőből. A köhögés néha olyan erős, hogy eltörnek a mászó bordái.

A szív túlzott megterhelése is lehet végzetes: amint a vér oxigéntartalma egy bizonyos szint alá csökken, a szívverés percenként 140-re szökik fel, megnövelve a szívroham veszélyét.

Jönnek a képzeletbeli barátok

Az agyvérzéshez – melynek ezt a speciális fajtáját magaslati agyödémának hívják – közvetlenül az vezet, hogy az oxigénhiánytól az agy elkezd megdagadni. Már az ide vezető út is kínszenvedés: hányingerrel, hányással, a gondolkodás lelassulásával jár, valamint azzal, hogy ebben az állapotban a mászók elveszítik a józan ítélőképességüket, és elkezdenek rossz döntéseket hozni.

Hamar felüti a fejét a magaslati pszichózis. Ilyenkor a mászók elfelejthetik, hol vannak, hallucinálni kezdenek, és fura dolgokat művelnek: elkezdhetik levetni a ruháikat vagy képzeletbeli barátaikkal beszélgetnek.

Elsorvadunk, megvakulunk

Nyolcezer méter felett a test minden elemében elkezd széthullani. Ilyenkor önmagában az alvás is kihívás, a testek pedig a hányás és az általános étvágytalanság miatt elkezdenek fogyni. Elsorvadnak az izmok, jöhet a hóvakság, elpattanhatnak a szem hajszálerei.

Ez is vezethet olyan balesetekhez, melyek normális légzési viszonyok közepette nem fordulnának elő: a legyengült test és elme miatt a mászók eleshetnek, és a mélybe zuhanhatnak. Ha valamiért lecsatlakoztak, elfelejthetik a biztonsági kötélhez visszarögzíteni magukat, elkóborolhatnak a mászóösvényről vagy elfeledkezhetnek az oxigénpalackokról.

Ott kell várakozni, ahol minden másodperc öl

Az Everest nyolcezredik métere feletti terület a csúcsot 1997-ben meghódító David Carter megfogalmazása szerint maga a földi pokol. A mászók ezért jellemzően megpróbálják egy nap alatt letudni a csúcsot, a lehető legkevesebb időt töltve a halálzónában.

Hogy ez sikerüljön, mindennek klappolnia kell: a tervezett csúcsra jutás előtti nap este 10 körül hagyják el a halálzóna küszöbét jelentő négyes tábort. A mászás első szakaszát így éjjel, a csillagok és a fejlámpák fényénél kell teljesíteni. Ha minden jól megy, hétórányi mászás után érnek fel a csúcsra. Innen pár perc pihenő és diadalittas szelfizés után már vissza is fordulnak, hogy megkezdjék az ereszkedést, mely azonban hosszabb, 12 órát is igénybe vehet. Ha minden jól megy, még sötétedés előtt maguk mögött hagyják a halálzónát, és megpihenhetnek a négyes táborban.

Most májusban azonban akkora dugó alakult ki a jó idő miatt egyszerre rohamozó mászóktól, hogy volt, akinek maga a csúcs előtti sorban állás tartott 12 óráig. Május 22-én 250-en álltak sorba a csúcsnál, és a tömeg csak nem akart apadni. Néhány nap alatt 11 mászó halt meg az Everesten.

A mostani szezon annyira sok áldozatot szedett már, hogy a mászóengedélyeket az üzlet nyereségessége miatt könnyű szívvel osztogató Nepál elkezdte fontolgatni, hogy a közeljövőben az engedély megszerzését a mászó tapasztaltságát és kiváló egészségügyi állapotát igazoló dokumentumokhoz kötik.

A csúcsra vezető másik útvonalat adó Kína már eddig is sokkal szigorúbban adta ki az engedélyeket. Igaz, a kínai útvonal a csúcsra eleve hosszabb és nehezebb – azon az oldalon kevesebben is próbálkoznak, így nem is alakulnak ki halálos sorok.

(BI)