Káli Sándor: Mi továbbra is a pásztornépek útján járunk…

Két ciklusban (2002-2010) is
Miskolc polgármestere volt
Káli Sándor. Miskolc napja
alkalmából vele készítettünk
visszaemlékező, tapasztalatait átadó interjút. Máig
sem felejtette el az ifjúkorában szerzett németországi
élményeit, a kinti viselkedési
normákat, szokásokat: ott a
korábbi ellenfelek a kemény
viták után is le tudtak ülni
együtt egy pohár sörre.
– Hogy szerzett tapasztalatokat, miként készült az életre, a
munkára?
– A Vasgyárban felnőve megtanultam a gyártelep rendjét,
hogy négyszer fúj a gyár, és hogy
a felnőtteknek köszönni kell. A
fiúiskolában kiemelkedő képességű tanárok tanítottak (Kiss
Jánosné magyart, Fekete Dezső
testnevelést, Juhász Tibor éneket, Kordováner Árpád rajzot).
A közösségre az úttörőmozgalom nevelt, amit szerencsémre
olyan egykori cserkészvezetőkre
bíztak, mint Réti Ali, Ötvös Zoli,
Gulyás Bandi, Mátrai Kesza. Nekem mindannyian ma is bácsik.
A Bláthytól máig használható
szakmát kaptam, de általános
műveltséget is adtak a kezembe a kiváló tanárok, mint többek között dr. Magyari István,
Szabó Károly és dr. Rabb Tibor.
A Drezdai Műszaki Egyetemen
1974-ben szereztem mérnöki
diplomát, zajcsökkentés és műszaki akusztika szakon. A magyar néphadseregben, a Honi
Légvédelem rendszerén keresztül közelről értettem meg
a szervezett, jól felszerelt honvédelem fontosságát, pár napig
még a lillafüredi Sziklában is
szolgáltam. Az Északterv volt az
első munkahelyem, ahol sajátos
szakmámon keresztül betekintést nyerhettem egy 500 fős tervezővállalat működésébe, mert
kezdettől fogva részt vehettem
a tervtanácsokon, tervzsűriken.
– A Drezdai Műszaki Egyetemen diplomázott, majd 1991-
92-ben Dortmundban dolgozva
személyesen is megismerhette
ott a többpárti demokrácia működését. Hazatérve kinti tapasztalataiból mit szeretett volna itthon is átültetni a gyakorlatba?
– A rendszerváltás után egy
irodatechnikai cég magyarországi képviselőjeként beleláttam
a közepes nagyságú cég működésébe. A volt NDK egyik bútorgyárának felvásárlásakor megtapasztalhattam, hogy milyen az,
ha egy ország termelőüzemeit
egy másik fél felvásárolja és leállítja. Közelről érzékeltem, ami
nemsokára itthon is bekövetkezett. Egy barátom segítségével
szabadidőmben részt vettem a
város önkormányzati ülésein és
más rendezvényein. Aztán este
a városháza melletti kocsmában
meglepetten láttam, hogy a korábbi ellenfelek a kemény viták
után is le tudtak ülni együtt egy
pohár sörre.
– Volt a Borsodterv igazgatója,
a rendszerváltás után más cégeknél is dolgozott, MSZP-politikusként pedig két ciklusban (2002-
2010) Miskolc polgármestere lett.
Kedvező hátszélben mennyit tudott hozzátenni ahhoz, hogy városa folyamatosan gyarapodjon?
– Ha a kedvező hátszél alatt
arra gondolunk, hogy akkoriban kaptunk-e kormányzati támogatást, akkor sok mindent fel
lehetne sorolni. Miután azonban
polgármesterségem kezdetei óta
már 20 esztendő telt el, az akkor fontosnak tartott kezdeményezések mára a mindennapos
dolgok. Néhány példa mégis,
amihez kormányzati támogatás
érkezett: a villamospálya felújítása és meghosszabbítása, az M3-as
autópálya építésének befejezése,
aminek miskolci szakasza úgy
valósult meg, hogy tovább lehessen építeni Kassa felé, a hejőpapi
hulladéklerakó elkészítése, ami
évtizedekre megoldotta a város
elhelyezési gondjait. Ezen kívül
a sportcsarnok felújítása, a Kemény Dénes uszoda felépítése, a
Művészetek Háza, tucatnyi általános és középiskola felújítása, a
Semmelweis Kórház új építményei, nem sorolnám tovább.
– Pozitív döntései közül melyikre a legbüszkébb, ami meghatározó lett az előrelépés érdekében?
– A belváros megkezdett rehabilitációja a legfontosabb. Vezérelvem az volt, hogy szeretném, ha
a miskolciak újra büszkék lennének a városukra. És megmozdult
valami. Láttam, hogy a város lakói érzékelték a változásokat. Itt,
Miskolcon mindig is erős volt a
lokálpatriotizmus. Az emberek
elkezdték szeretni az új közösségi
tereket: a Szinva teraszt, a Déryné utcát. A városukat úgy lakták
be, ahogy ezzel a nyugati településeken szembesültem. De nemcsak a miskolciak tízezrei voltak
kíváncsiak a Kocsonyafesztiválra,
a Kaláka, a Dixieland Napokra,
az Operafesztiválra, a Díszelgő
Egységek Fesztiváljára, a Diósgyőri vár rendezvényeire és folytathatnám, de ami fontosabb, hazahívták a rokonokat, barátokat
az ország minden tájáról: „Gyertek szétnézni! Ez már nem az a
lepusztult város, ami az emlékeitekben él!”
– Volt-e olyan intézkedése,
amelyet most, ennyi idő távlatából másképp csinált volna?
– Hogy miben változtattam
volna leginkább? Úgy cselekedtem volna, mint a XX. század
egyik miskolci polgármestere,
akit egy választási vereség után
néhány évre rá újraválasztottak.
Tőle származik állítólag a mondás: „A vereség azért hasznos,
mert kiderül, kik vannak valójában veled”. Ő korábbi hibáiból
tanulva, másodszorra már sokkal
keményebb kézzel vezette a várost és azokkal, akik jóban-rosszban kitartottak mellette.
– Polgármesterként Önnek
mennyire játszott szerepet a
munkájában az emóció?
– Csapatjátékosnak vallom
magam. Mindig is szerettem kreatív emberek között, jó hangulatban dolgozni. Ám azt is vallom,
hogy fontos dolgokat csak hittel
lehet végezni. Miközben jól láttam, hogy a magyar nagyvárosok
közül Miskolc a rendszerváltás
legnagyobb vesztese, úgy gondoltam, hogy jó csapattal, a város lakói többségének és természetesen az akkori kormánynak
a segítségével ez a leépülés megfordítható. Ezt a szándékomat sokan támogatták. Erre bizonyíték,
hogy Miskolcon az MSZP még
Őszöd után is győzni tudott és
engem is újraválasztottak.
– Az Ön időszakában menynyiben volt más a vezetési feladat, a szervezeti kultúra, a változások kivédésének az irányítása,
levezetése, mint manapság?
– Van egy elv, amit szubszidiaritásnak hívnak, ami magyarul
annyit jelent, hogy minden döntést és végrehajtást azon a szinten
kell meghozni, ahol a legnagyobb
hozzáértéssel rendelkeznek.
Konkrétabban: a miskolci ügyekről Miskolcon kell dönteni! Nos,
ez változott meg az évek során.
Az én időmben még az egészségügyi intézmények (kórházak, rendelőintézetek), az iskolák, óvodák, kollégiumok és még
sok minden tartozott a város
közgyűléséhez, nem is beszélve
a polgármesteri hivatal szakmai
osztályainak hatásköreiről. Úgy
látom, hogy az elmúlt évek során
ez az önkormányzatiság alaposan meg lett nyirbálva.
– Csend van Ön körül, keveset szerepel. Nyugdíjasként
hogy alakult az élete?
– Végre azzal foglalkozhatom,
amire korábban nem volt időm:
magyar és környező országok
tájainak meglátogatására, a történelem tanulmányozására, családfakutatásra, saját tapasztalataim megírására. És legfőképp
magam határozhatom meg, hogy
kikkel beszélgetek a világ dolgairól. Természetesen nagyapaként
gyakran találkozom unokáimmal. Sokat beszélgetünk, barkácsolunk, edzésre járunk.
– Elszomorító az úgynevezett
politikai elit vitakultúrája. Lát
arra reményt, esélyt, hogy ez az
áldatlan állapot megváltozzon
a közeljövőben?
– Annyira megváltoztak a játékszabályok. Egyszer valahol
olvastam, hogy tudós szakértők összehasonlították a világon leggyakoribb társadalmak
vitakultúráját. Az egyik típus a
harcos pásztornépek hagyományaiból következik. Azok, akik
többen vannak, lekaszabolják
karddal vagy kétharmaddal a kisebbséget, majd azonnal döntenek. Nem így az öntözéses mezőgazdaságon felnőtt társadalmak,
mert ők bizony lassan, komótosan addig tárgyalnak, amíg mindenkinek jut valamennyi víz.
Egyelőre úgy látom, hogy mi továbbra is a pásztornépek útján
járunk. Miközben fogy a vizünk.
BUZAFALVI GYŐZŐ

Miskolci napló