Tisztelt Szerkesztők! Apám a jobbmódu polipok közé tartozott

Katalin Kohut

Tisztelt Szerkesztők!

24.hu egyik cikkét mentettem le évekkel ezelőtt, melyet most már nem találok. Egy polipról szólt, saját előadásban. Meghatódtam, egykori világok történelme jutott az eszembe róla. Ha Önök is érdekesnek találják, tegyék fel az oldalukra.
Üdvözlettel:
Kohut Katalin
Vincze Miklós: A Városligetben egykor óriási bálna is várta a látogatókat
„A május végén hirtelen beköszöntő nyár áldozatává vált többek közt a négy polip is, melyekről a Vasárnapi Ujságban megjelent, egyikük nézőpontjából leírt történet is szól:
Egy szegény polip története… by on Scribd
Egy szegény polip története
Saját előadása után.
Isztria köves partjain, a rovignói vizekben születtem. Apám a jobbmódu polipok közé tartozott: lakásunk a part elágazó oduiban volt, a hová halász keze nem nyúlhatott. Anyámmal néha-néha egy tengerbe sülyedt nagy lyukas fazékba rándultunk ki, a melyet apám anyósa, illetve nagyanyám részére kényelmes nyaralónak rendezett be.
Nevelésemről is gondoskodtak szüleim: egy sebesült s így gyors úszásra képes branzin volt a nevelőm, a ki írás-olvasásra, az állatvilág történelmére, a Linné-féle heraldikára, tornára, a halászokkal szükséges fortélyokra és fogásokra, stb. tanított. Nevem volt Octupus vulgaris L., „rovignói” predikátummal. Felserdült koromban egyszer messze elbarangoltam és kedvtelésből a körülöttem sűrűen uszkáló szardellákra későn vettem észre egy nagy csónakról a fenékig leereszkedő hálót, a melynek szemei között megakadtam. Hiába volt minden erőfeszítésem, a háló a többi benn lévő állatokkal a part felé vonszolt. Oh mennyi erkölcsi kín! Az ijedtség a homlokomra kiverte a nyálkás verejtéket. Eszembe jutott nagyanyám elbeszélése, a mint egyszer szintén hálóba kerülve, a halászok őt több társával a partra vonszolták, ott a szegényeket felvágták, és a sziklához ütötték-verték, hogy testük puhábbá váljék, és végre egy forró vízzel telt bográcsba dobták. Nagyanyám elég szerencsés volt ezalatt a kavicson mászva, a tengerbe visszajutni, s mire észrevették, szerencsésen el is úszott és egy barlangos sziklafalba bujt.
Szerencsémre a parton nem égett a tűz, nem volt ott bogrács, csak több kisebb-nagyobb vízmérő, a melyek egyikébe engem betettek, és egy nehéz fedővel befödtek. Sötét éjjel lett körülöttem, és elaludtam. Mire fölébredtem, egy nagy medencében találtam magam, melynek mellső lapja üvegből volt, hátul pedig kövek voltak elhelyezve, a melyek közé bújtam. Oldalgó rák is bőven volt a sziklákon eledelül, friss tengeri víz özönlött a medenczébe, és én elég jól éreztem volna magam, ha nem láttam volna két urat, a kik folyton rám mutattak. Beszédükből megértettem: „Ungarn, Austellung, aquarium” és a hajókról a tengerbe esett napi lapokban olvasottak után és földrajzi ismereteim alapján tisztában voltam a helyzettel: téged a szép aquariumból el fognak vinni, messze-messze Budapestre, a „tenger csodái” közé, a szobai apró aquariumokba.
És csakugyan észre sem vettem, a mint egy ügyes kezű szolga merítő hálójában, a következő perczben pedig egy dézsafélében találtam magam. A mi most következett, az égbekiáltó igazságtalanság volt. Az egyik úr elővette nemesi oklevelemet, és egy felsőbb magyar kir. hatóság nevében törülte belőle régi „rovignói” predikátumomat, oda írva helyébe a quarnerói-t. Azután bepakoltak, vasútra vittek, és hosszú rázás, döczögés után újból csend lett: a dézsából egy szűk medencébe dobtak, melynek falai üveggel voltak kibélelve, a fenekén pedig homok volt. Semmi szikla, semmi barlangféle, a hová elbújhattam volna, a nagy világosság bántott, és kínomban egészen fehérre változtattam meg azelőtt azelőtt ibolya színemet. Egy madrepora korall csontváz, a mely nem tudom, hogyan került oda az Indiai Óceánból a Quarnero tenger csodái közé, gyönge árnyékot nyújtott, tehát oda húzódtam meg, és szemléltem a szemlélni valót.
Volt a félméter hosszú medenczében még három poliptársam, de hogyan viselték magukat:a mellső üvegfal elé mentek, mutogatva nyolcz lábukat az azon kívül álló és őket bámuló lényeknek, a kiknek csak két lábuk van, és a mint a szolga felülről egy-egy rákocskát bedobott, azon veszekedni kezdtek, mire a kétlábú lények nevetve és bámulva kiabáltak: „De pompás, de gyönyörű, de nagyszerű, de borzasztó szép, de rémszép” stb. Röstellettem társaim viseletét és tovább vizsgálódtam: észrevettem, amint búsan felém úszik egy csevoló, egyre dünnyögve: „az ugrás sem használ”. Nevén szólítottam, de ő büszkén azt felelte: „Fejes Bömbösz vagyok, megmagyarosítottam a nevemet, sokba, ötven halpénzembe (pikkely) került, a míg Solymásy úr a nevemet a tengerészeti hatóság kiállítási katalogusában publikálta.” „Hát a többi itt lévő tengeri állatok is megmagyarosították a nevüiket? – kérdeztem. „Igen, de a legtöbb kénytelenségből vagy hosszú rábeszélés után. Látod – folytatá – a homokba furakodó halat? A nagy világosság miatt egészen fehér, de a nagy tengerben piros színű szokott lenni, az most sárkányfej vagy ripacs, nálunk skarpenának hívják. Annak a falra festett négyfogú gömbhalnak most fahák lett a neve. A szemközti medencze fenekére esett döglött hal pedig Solymásy úr szerint a fogas durda, míg azelőtt dantelnak vagy egyszerűen tengeri fogasnak hívták, Hermann Ottó természetbúvár úr azonban szintén helyesebben „durbincs”-nak mondja. – „Amott a másik döglött példányra ráismersz-e?” – „Szegény szkombro” felelém. – „Dehogy szkombro, sokkal czifrább, tündökrő simándok névre tett szert. Vajjon mit szól hozzá a természettudományi társulat, és mit szól majd a „Nyelvőr”, ha ennek a tömeges névmagyarosításnak neszét veszi.” – „Hát ez a két úszó halacska, nem aranyos durbines, vagy szada-e?” „Az volt, mikor idehozták, de jelenleg aranyhodas spár a neve.” „Hát amott annak az egyetlen csemegeráknak mi a baja, hogy úgy reszket?” „A szkamplit gondolod? Az most norvég rák és nem azért reszket, mintha a hideg norvég fjordokra gondolna, de mert szemtanuja volt, a mint az ugyanazon medenczében lakó botrogok (a zacskós, oldalgó rákok) három társát megették. – De ez a tüskés féreg mit alkalmatlankodik itt?” – „Hiszen az nem féreg – mondám én -, hanem tengeri sün.” – „Igazad lehet, de most a férgek közé sorolták.”
Mély hangú morgás szakította félbe beszélgetésünket. Egy mozgó hal (anzoletta) vetődött felénk, és dünnyögni kezdett: „A magyarosítás még hagyján, de az a sok rágalom, a mit a tengerészeti pavillon katalogusában rádiktáltak a közönségre, a ki mindezeket készpénz gyalánt kell, hogy vegye: nee sutor, nee sutor,… tor… or…rrr.” Az anzoletta kellemetlen mozgása egész idegessé tett, menekülni kezdtünk, de ő belső nazóinak sugaraira támaszkodva, utánunk biczegett, s emígyen folytatá: „A delfinről azt állítják, hogy repülő halakkal táplálkozik, szegény éhen halna! A carcharodon czápát 12 méter hosszúra nyújtották ki, holott maximum 7 méter. A delfinhúst ezentúl csakis Zenggben szabad elárusítani! A Mitil-kagylók ezentúl ős magyarok mintájára vándor életet fognak folytatni! A halászó ördögök ezentúl két méternyi „hosszt” is elérnek és homlokukra giliszta-alakú csápot tűznek. A csillagvizsgáló ezentúl kellemetlen szagú lévén, vége a jó brodettóknak (halászlé). A mérges szúrású szkarpena ezentúl bárányszelídségre tészen szert. A nagy tengeri rák kihalóban van. A fejszehalat holdnak deklarálják és téged, kedves polipom, téntaféreg név alatt írnak le.”
A mozgás gúnykaczajjá vált, én a gyávára vetettem magam, egy szívókás karommal meg is ragadtam és fejem fölött ráztam a vízben, – de azonnal eleresztettem és visszavonúltam, mert a kétlábú lények a medencze elé sereglettek egyre azt kiáltva: „De pompás, de nagyszerű!”
A közben a fejünk felett megláttuk a szolga karnélküli fejét, a ki egy zsinegre kötött kis zscskós rákot a vízre lebocsátott. „Va manyár fritole di Kosztrena! Siess, egyél kosztrenai fánkot – szólt olaszul a csevoló -, mert különben éhen halsz. Nézd társaidat, hogy fognak tornászni, hogy fognak veszekedni, és mulattatni a kétlábú ellenségeinket, csakhogy egy-egy falatkához jussanak!”
De bizony hiába nógatták társaimat, egy se mozdúlt, nehéz lélegzetet véve lapultak a medencze oldalfalaihoz, mire a nézők zúgolódva széjjelmentek. Csevoló barátom is elúszott, hogy fölszedje a szolga által beejtett morzsákat.
Lassanként elszundikáltam, mert úgy éreztem, hogy az utazás fájdalmaitól fájni kezdett a fejem. A naplómat holnap folytatom…
…Másnap olvastuk a lapokban, hogy a tenger csodái közül mind a négy darab polip jobb létre szenderült. – Eddig tart a szegény polip története.