Háborús party Miskolcon. Pusztuljon Oroszország!

Ez az ízig-vérig magyar város valósággal ujjong a háborúért. Úgy szakad fel a szívekből itt is a háborús vágy, mint hosszú, tikkasztó, terméktelen szárazság után a kiadós, meleg nyári eső. Valósággal szerb éhség van most nálunk. Mindenki egy-egy hősnek érzi magát és kipirult arccal járnak, büszkén s öntudatosan, mintha a tarsolyukban hordanák azt a bizonyos marsall-botot.
Mindenki háborút akar, kicsi és nagy, férfi és nő, mindenki és nem volna éppen ajánlatos, ha valaki a spontán közhangulatban háborúellenes hangot merészelne megpengetni.
A kávéházakban olyan lelkes a hangulat esténként, hogy a legnyúlszívűbb emberek, megrögzött, idült gyávák is, akik a vérszag emlegetésétől is rosszul lettek azelőtt, most a leghangosabban sürgetik a háborút, öreg családapák, ha a cigány rázendít a Rákóczi-indulóra fürgén ugranak fel viszeres lábaikkal és ha rögtön lovat adnának alájuk, meg sem állnának Belgrádig. Miskolcon tegnapelőtt óta hangosak az utcák a tüntetésektől. A „Le Szerbiával!“, „Vesszenek a szerbek!” „Jövünk Belgrádba!” —„Éljen a király!” — és hasonló kiáltásoktól hangos az utca, ahol a tüntető tömegek elhaladnak. Ha nagyobb kávéház elé érnek, megállnak, rázendítenek a Himnuszra, a cigány átveszi a hangulatot és a szegény, a gazdag, az asszony és férfi együtt imádkozza bele a csendes nyári éjszakába a nagy könyörgést: „Isten áldd meg a magyart!”