A világ legismertebb magyar festőnője 28 éves korában kiállítására készülve lett rosszul, két napra rá kómába esett, majd 1941. december 5-én meghalt. Orvos férje, a 31 éves Egan Viktor végig mellette volt, de nem tudott segíteni rajta. Amrita Sher-Gil halálának rejtélyét azóta is sokan próbálták megfejteni. A hivatalos magyarázat szerint egy rosszul kezelt trópusi gyomorfertőzés végzett vele. Anyja biztos volt benne, hogy Amrita gyilkosság áldozata lett: a férje mérgezte meg, mert nem bírta elviselni, hogy hitvese folyamatosan hűtlen hozzá. Bizonyítéknak azt tartotta, hogy Egan Viktor nem engedett más orvost az asszonyhoz akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem tud segíteni. Mások szerint az elzárkózás oka a festőnő terhessége volt, és hogy férje tiltott abortuszt végzett rajta, s eközben szerzett hashártyagyulladás okozta a halálát. E verzió szerint azért kellett a terhességet megszakítani, mert a férj és a feleség első unokatestvérek voltak, és féltek, hogy gyermekük nem lenne egészséges. Voltak, akik arról beszéltek, hogy a partnereit sűrűn váltogató művész nem is a férjétől terhes.
Egyik verzió sem teljesen valószínűtlen. A budapesti születésű, magát magyarnak és indiainak egyszerre valló Amrita Sher-Gil valóban az unokatestvéréhez ment hozzá; házassága alatt – férje tudtával – több szeretője volt; nem ez lett volna az első abortusz, amit férje hajt végre rajta; és a szakszerű orvosi ellátás valószínűleg csakugyan megmenthette volna az életét. Az „indiai Frida Kahlónak” is nevezett festő művészetének lényegéhez tartozik a vibráló életösztön és az erotika. Megvalósította a keleti és a nyugati festészet szintézisét, forradalmasította az indiai képzőművészetet, képei ma dollármillióként kelnek el. Nevét sokkal többen ismerik a világban, mint bármilyen más magyar festőét. Magyarországról indult, rövid élete legfontosabb eseményei is ide kötik, életműve szülőhazájában mégis jobbára ismeretlen.
Kevés színesebb összetételű családot lehet elképzelni az övénél. Anyja, Erdőbaktai Gottesmann Marie-Antoinette, aki magyar, francia, német és zsidó felmenőkkel rendelkezett, Londonban ismerte meg az ősi indiai maharadzsa család leszármazottját, Umrao Singh Sher-Gilt, aki a szanszkrit irodalom professzora volt, jártas a nyugati és indiai filozófiában, ezen kívül pedig csillagászattal és fotográfiával foglalkozott. Összeházasodtak és Budapesten telepedtek le, Szilágyi Dezső téri lakásukban nagypolgári szalont tartottak fenn, ahová már csak az egzotikus származású házigazda kedvéért is sok vendég járt. Két lányuk született: 1913-ban Amrita, majd 1914-ben Indira. Bár Amrita hindu nevét a szikhek szent városáról, Amritszárról kapta, katolikusnak keresztelték. Leginkább hagyománytiszteletből – szüleinek egyáltalán nem volt fontos semmilyen tételes vallás. A világháború idején a brit állampolgárságú indiai apa hivatalosan ellenségnek számított, így jobbnak látták, ha kiköltöznek Dunaharasztiba. A helyi lakosok még évtizedek múlva is beszéltek a náluk bujdosó indiai maharadzsáról, aki kislányaival sétálgatott a Duna-parton. A lányok nem jártak iskolába, magyar házitanítójuk oktatott nekik minden tantárgyat, így – bár otthon franciául, angolul és pandzsábiul is folyt a szó – egymás között magyarul beszéltek. Az ügyesen rajzoló Amrita mellé rajztanárt is fogadtak a szülei. Emellett nagybátyja, a festőből orientalistává lett Baktay Ervin is foglalkozott a képzésével.
Dunaharasztiban élt az édesanya nővére, Blanka is, aki egy Magyarországon megtelepedett ír nemesi család katonatiszt fiához ment hozzá. Blanka gyerekei, Egan Viola és Viktor hasonló korúak voltak, mint unokatestvéreik, ezért nagyon sok időt töltöttek együtt. A családi emlékezet szerint Amrita már kislányként nagyon vonzódott a nála három évvel idősebb Viktorhoz, de hamar elszakadtak egymástól. 1921-ben a család úgy döntött, hogy elhagyják a háború után magába forduló Európát. Indiába utaztak, és a Himalája tövében, Simlá városában telepedtek le. Házukban rendszeresen „magyar esteket” tartottak, ahol a két lány és édesanyjuk klasszikus zenei koncerteket adtak. Amrita festett is, s fiatal kora ellenére igen érzékenyen választott témát: a hozzá hasonló korú, férjhez kényszerített indiai gyereklányok sorsa ragadta meg. Koraérett lány volt, már 16 éves korában felnőtt nőként viselkedett és öltözködött. Ekkor készült önarcképeiről egy klasszikus indiai szépség néz vissza ránk, de a valóságban csak mérsékelten volt gyönyörűnek mondható. Egy ismerőse szerint alacsony volt, hosszúkás arcú, vastag ajka fölött egy kis bajusz árnyékával. De akárcsak a hasonló adottságú Frida Kahlo esetében a Föld másik oldalán, átütő egyéniségének, erotikus vibrálásának nem tudtak ellenállni a férfiak.
1929-ben a család Párizsba költözött, hogy Amrita a legjobb iskolában fejleszthesse tovább a rajztudását. Osztálytársa, a későbbi festő, Boris Taslitzky így emlékezett érkezésére: „Egy napon egy száriba öltözött lány jött. Elképesztő csend fogadta. Még sosem láttunk hozzá foghatót. (…) Elkezdett dolgozni és elhűltünk a munkája láttán, annyira érett volt, holott a lány, azt hiszem, alig múlt tizenhat éves. (…) Egy kicsit mindenki szerelmes volt belé, már úgy értem, a fiúk… Én is.” A Szépművészeti Főiskola legfiatalabb diákjaként Amrita nem csupán tehetségével tűnt ki: még a sokat látott párizsi bohém művészvilágot is meg tudta lepni szabados szerelmi életével. Partnerei között nemcsak férfiak szerepeltek, hanem szép számmal nők is. „Nem a szépségével ragadott meg, hanem lényének kisugárzásával. Tele volt vitalitással és magabiztossággal” – írta róla egy szeretője. E magabiztosság odáig terjedt, hogy amikor egy kiszemeltje túlságosan félénken kezdeményezett, ő tette meg az első lépést: levetkőzött, és meztelenül lefeküdt a szőnyegre. Szerelmi étvágyáról legendák keringtek, volt, hogy egy hét alatt tíznél is több partnere volt, azaz egyetlen nap akár kettő is.
A 30-as években a család minden nyarat Magyarországon töltött. Zebegényi nyaralójukban találkozott Amrita újra régen nem látott unokatestvérével, Egan Viktorral. A magas, szőke orvostanhallgató és a festőnő újra közel került egymáshoz, és barátságukból szerelmi kapcsolat szövődött. E vonzalom azonban nem jelentette azt, hogy Párizsba visszatérve Amrita ne folytatta volna sokoldalú erotikus kalandjait. Mozgalmas magánélete egyetlen percig nem akadályozta festői pályája kiteljesedését. A saját maga által felfedezett elődök közül Párizsban Cézanne, Van Gogh és Gauguin gyakorolták rá a legnagyobb hatást, Magyarországon pedig Aba-Novák Vilmos és a Zebegényben élő Szőnyi István. Első nagyobb méretű képe a Fiatal lányok című festmény volt, modelljei nővére és egy barátnője voltak. Az indiai ruhába öltözött barna bőrű lány és félig lemeztelenített európai társának portréja egy csapásra híressé tette alkotóját. A festmény 1933-ban elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét. Amikor a zsűri egyik tagja meglátta, hogy a díjazott egy alig húszéves lány, elképedt. „De hát ön csupán egy gyermek! (…) Azt gondoltuk, ez egy férfi keze műve, aki legalább harmincéves tapasztalatot tud maga mögött – magának már a bölcsőben is értenie kellett a festészethez!”
Magyarországon is elkezdtek felfigyelni rá, egy nyaralás során találkozott kedvenc írójával, Karinthy Frigyessel, és eljutott a műgyűjtő-festő Hatvany Ferenc szalonjába, ahol a kortárs magyar festészettel is megismerkedett. És még valakivel: Láng Edit zongoraművésznővel, akivel ugyancsak viszonyba keveredett. Minderről valószínűleg tudott másik magyarországi kedvese, Egan Viktor is, aki megértéssel viszonyult Amrita leszbikus kalandjához. Anyjának ekkor írt levelében a festőnő az egyneműek közti, veszélytelenebb kapcsolatok előnyeit hangsúlyozta. Volt miért: Amrita egy párizsi szeretőjétől nemcsak nemi betegséget kapott, hanem teherbe is esett. A betegségből unokatestvére, Viktor kezelte ki, és minden bizonnyal ő volt az, aki a nem kívánt terhességet titokban megszakította.
Párizsi tanulmányai befejeztével ismét Indiába utazott, ahol új alkotói korszaka kezdődött. Képein a brit fennhatóság alatti ország leginkább elnyomott rétegeit örökítette meg: a kasztrendszer érinthetetlen páriáit és a nőket. Az ősi indiai motívumok mellett Rabindranáth Tagore festészete gyakorolta rá a legnagyobb hatást. „Csak Indiában tudok festeni. Máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam. Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é és másoké. India csak az enyém” – vallotta. Amrita édesapja hazájában is úgy robbant be művészetével, mint Párizsban. Közvetlenül nem politizált, de az elesetteket bemutató képeivel már-már forradalmárnak számított. Akárcsak párkapcsolataival: a szigorú erkölcsű Indiában még inkább feltűnést keltett azzal, hogy továbbra is szabadon váltogatta partnereit. Egyik szeretőjével, Malcolm Muggeridge brit újságíróval egy hétig tartott a viszonyuk, mert a férfi nem bírta követni Amrita szexuális tempóját. Impulzív egyéniségével és művészetével úgyszólván bárkit le tudott venni a lábáról. Hódolói között volt Dzsaváharlál Nehru, India későbbi első miniszterelnöke is. Az indiai történészek azóta is vitatkoznak róla, hogy Nehru csak szoros barátja vagy szeretője volt-e a magyar-indiai művésznek. A politikus eljárt a festőnő kiállításaira, rengeteg levelet váltottak, s Amrita azt mondta, csak azért nem festi le Nehrut, mert túlságosan jóképűnek találja. A kapcsolat intim voltát erősíti, hogy Amrita apja elégette Nehru leveleit, amikor lánya Magyarországra utazott. A festőnő szomorúan fogadta a dokumentumok megsemmisülését: „Azt reméltem, idős koromban régi szerelmes levelek olvasgatásával tudom majd szórakoztatni magam.”
1938-ban környezete megdöbbenésére kijelentette, hogy házasságra lép unokatestvérével, Egan Viktorral. A házasságot mindkét fél szülei ellenezték. Elsősorban attól féltek, hogy az unokatestvéreknek életképtelen vagy beteg utóda születik majd. Amrita és Viktor azonban titkokban megállapodtak egymással, hogy nem lesz gyerekük. Nemcsak azért, mert közeli rokonok voltak, hanem mert valójában nem is akartak. A vőlegény elfogadta, hogy Amrita korlátok nélkül, szabadon akar alkotni, és ugyancsak szabadon akar kapcsolatot létesíteni más férfiakkal. Ennek még az esküvő előtt bizonyítékát adta: Magyarországra indulása előtt teherbe esett egy alkalmi szeretőjétől, a Reuters indiai tudósítójától. A hajóúton vette észre terhességét, és a hajóorvost sikertelenül próbálta rábeszélni, hogy hajtson végre rajta abortuszt. Viktor a nápolyi kikötőben várta, innen indultak Magyarországra az esküvőre. Amrita csak a szertartás után vallotta be a férjének, hogy terhes. Viktor végrehajtotta ezt az abortuszt is. Nem a terhesség keserítette el, csak az, hogy felesége nem volt azonnal őszinte hozzá.
A férj édesanyjának, Amrita nagynénjének Baross utcai lakásában kezdték meg közös életüket. Barátaik szerint jól kiegészítették egymást: Amrita idealista volt és álmodozó, Viktor pedig realista és mindenben elfogadó felesége igényeivel szemben. Ő volt az első férfi, akit rövid együttélés után Amrita nem akart elhagyni. A festőnő levelet írt a házasságot még mindig ellenző anyjának: „Nagyon jól és boldogan élünk, és különösen jól kijövünk egymással. Nem az történik, mint amikor valaki hozzámegy egy ismeretlenhez, akibe mélyen beleszeretett, aztán hirtelen arra eszmél, hogy »Úristen, mit keresek egy idegen mellett?«. A miénk egy kellemes bizalmi kapcsolat, és azt érzem, így is fog folytatódni. Nagyon jól ismerjük egymást!” Az esküvőjük utáni nyarat Siófokon töltötték, ahol Egan Viktor orvosként dolgozott, Amrita pedig angolra tanította. Októberben Kiskunhalasra kerültek a férfi katonaorvosi szolgálata miatt. A magyar paraszti életet látva új lendületet kapott Sher-Gil művészete. Itt készült egyik legismertebb képe, a Vidéki piac, amelyen feltűnik az alföldi kisváros néhány jellegzetes épülete is. Az idilli időszaknak ismét a háború közeledése vetett véget: a festőnő és férje 1939 nyarán elhagyták az országot, és visszatértek Indiába.
Gorakhpur városában telepedtek le, ahol Egan Viktor felesége nagybátyjának cukorgyárában kapott orvosi munkát. Amrita rengeteget festett, új képein az indiai táj és városi környezet mind hangsúlyosabban jelent meg. Mindig nappali fénynél alkotott, kerülte a mesterséges megvilágítást. Sokan ekkor készült, A két elefánt című, letisztult stílusú képét tekintik egyik főművének. A festőnő azonban lassacskán alkotói válságba jutott, depresszió lett rajta úrrá. Testvérének levélben vallott róla, hogy életét reménytelennek látja, és kétségeiről férjével sem tud beszélgetni. „Elvesztettem minden rugalmasságomat, érdeklődésemet az emberek iránt, és azt a vágyat, hogy kapcsolatba kerüljek velük. Egyre üresebbé válok.” Elkeserítette a háború és az őket körülvevő mérhetetlen szegénység is. A férj talán felesége állapotát látva döntött úgy 1941 szeptemberében, hogy a szürke ipari városból tovább költöznek egy pezsgő értelmiségi központba, Lahórba. Egan itt rendelőt nyitott, felesége pedig műtermet rendezett be a ház első emeletén. Megújult társasági életük is, Amrita életkedve pedig visszatért. Egy rendezvényen újra találkozott Nehruval. A festőnő válaszul megígérte, hogy megfesti az elmaradt portrét is: „Lágy arcod van. Szeretem az arcod, egyszerre érzékeny, érzéki és megindító.”
Erre már nem került sor. Amrita Sher-Gil éppen december közepére tervezett kiállításának műtárgylistáját állította össze, amikor a szomszédaiknál elfogyasztott vacsorát követően rosszul lett. A hirtelen rátörő betegség nagyon súlyosnak bizonyult. Két napig szenvedett, férjén kívül nem látta más orvos, teljesen kiszáradt. Már kómában volt, amikor barátaik olyan szakembereket kerestek, akik ismerték a trópusi betegségeket. Késő volt. Amrita Sher-Gil két hónappal 29. születésnapja előtt, 1941. december 5-én meghalt. Testét másnap hagyományos indiai rítus szerint elégették, hamvait pedig a Ravi folyóba szórták, így halálának oka örök rejtély maradt. Anyja a férjet vádolta gyilkossággal, és azonnal feléledtek a tiltott abortuszról szóló pletykák is. Mivel időközben Nagy-Britannia és Magyarország hadviselő felekké váltak, Egan Viktort a brit gyarmati hatóságok internálták, így legalább a gyilkossági vádak ellen nem kellett védekeznie. Soha nem hagyta el Indiát. Tizenhárom évvel később újranősült, indiai nőt vett el. 1997-ben halt meg, 87 éves korában.
Amrita Sher-Gil művészeti öröksége a század közepén gyökeresen megújította az indiai festészetet. India függetlenné válása után őt tekintették a modern stílusirányzat megteremtőjének, merész témaválasztásának pedig politikai jelentőséget tulajdonítottak követői. Sokan ma is úgy tartják számon: ő harcolta ki, hogy a nők iskolába járhassanak, és művészi pályára léphessenek Indiában. Új-Delhiben utca viseli a nevét, életrajzát többen is megírták, a leveleiből kiadott kötethez Salman Rushdie írt előszót. Festményei hazájában nemzeti védelem alatt állnak, ezért csak nagy ritkán jutnak el külföldi aukciókra. Ilyenkor mindig szó esik az örökké szerelmes festőnő magyar gyökereiről.