Borkuti: Miskolc szellemi amortizációjának nem vagyunk még a végén…

Nem kell külföldre emigrálni, hogy megváltozzanak kultúrafogyasztási szokásaink.

Lassan ötven éve vagyok cselekvő részese Miskolc kulturális életének, hol centrumközeli, hol marginális pozícióban, de mindig követve a változásokat, amelyek utólag – visszatekintve a rendszerváltozás előtti és utáni évekre -, jelentős és kevésbé jelentős korszakokra bonthatók. Az 1990-es évek előtti időszak már kevésbé érdekes, de jól emlékszem viszont az azt követő kulturális sokszínűségre, társadalmi szintű pezsgésre, az egyesülési jog által teremtett lehetőségek nyomán szárba szökkenő civil mozgalmakra, kulturális egyesületek tömeges megjelenésére.

Ha egyszerű analógiával akarnám szemléltetni a kibontakozó helyzetet, amolyan második fényes szelek időszak köszöntött az akkori Magyarországra. A civilség nem szitokszó volt, úgy tekintettek ránk, mint a társadalom aranytartalékaira, akik képesek innovatív módon – talán küldetés tudatosan – kielégíteni egy nemzedék közösségi igényét, gyarapítani a kulturális javakat.

Miskolc – például jövőre 200 éves színházának, mint igazodási pontnak – kulturális tradíciói alapján méltán volt „kultúrváros” is, annak ellenére, hogy a hazai köztudatban úgy híresült el, mint a nehézipar egyik jelentős fellegvára.

A színjátszás mellett a jelentős zenei, képzőművészeti és irodalmi élet működtetésére kaptunk támogatást a helyben képződő adókból, de jutott bőven az állami forrásokból is, így nemcsak a hivatásos művészet, hanem az amatőr és műkedvelő alkotók is szárnyalhattak. Erre a bázisra alapozódott a nyári kulturális események sora (diósgyőri vári rendezvények, miskolctapolcai szabadtéri színpadi produkciók, Miskolci Nyár stb.), melynek eredményeképpen a 2000-es évek elején a kor trendjéhez igazodva a nemzetközi fesztiválok szerveződhettek, szintén jelentős helyi és állami támogatással.

A miskolci kulturális élet „nászutazós” időszaka valamikor 2008-ban fejeződött be, amikor Miskolc megkapta a Magyar Kultúra Városa kitüntető címet. A társas interakciók, az elsajátított kulturális szokások és normák olyan értékrendet alakítottak ki, melyeket más városok csodaként emlegettek.

Az akkori közművelődési és kulturális élet alakítóiként boldogok voltunk, hogy erőfeszítéseink sikerrel jártak, és legszívesebben ezt az állapotot konzerváltuk volna az idők végezetéig.

Az új évszázad első évtizedének végén a megélt gazdasági válság, majd az azt követő politikai és társadalmi változás, a súlypontok átrendeződése aztán keresztet vetett a kreatív és innovatív fejlődés szakaszának végére.

A frusztrációs szakasz a látványsportok dotációjának erősödésével, a kulturális terület intézményeinek összevonásával, átrendeződésével és egyszerűsödésével kezdődött, mely időszakra tehető az iskolák államosítása és a nívóbeli különbségek felszámolása, valamint a kulturális intézményrendszer bázisát képező tehetséggondozás erodálódása is.

A korábbi lelkesedésünket felváltotta a kétségbeesés és szorongás, hová vezethet a meghirdetett kurzusváltás? Az úgynevezett kádercserék, az intézményi irányítási célok és rendszerek megváltoztatása lerombolta mindazt, ami volt, de az új kötődések már a „TI és MI” alapon szerveződtek, érezhetővé vált a protekcionista szemlélet, erős, (állami) központi dominancia valósult meg. Ebben nehéz volt megtalálni az előző kurzusok organikus fejődés alapján kialakult szabályrendszerét, az értékrendbeli különbözőségek szembetűnőkké váltak.

Miközben a makrogazdasági folyamatok (szándékosan) követhetetlenekké, átláthatatlanná lettek, úgy érezhettük a kulturális terület szereplőiként, hogy ebben az ágazatban tudatos leépítés történik és a következő években az egyensúlytalanság fokozódik. Példa erre a 30 milliárd adóforintból megépített lakiteleki népnemzeti élményközpont, a Hungarikum Liget, vagy a vidék kulturális fővárosa címre aspiráló Debrecen víziójának támogatása.

Tényként kell megállapítani, hogy Miskolc szellemi amortizációjának nem vagyunk még a végén, hisz a mostani világválság, mely az energiahordozók drasztikus drágulásával jár, megoldhatatlan akadályt gördít a város kulturális fejlesztésének, koncepciójának kialakítása elé.

Ahogy a címben jeleztem, nem kell ahhoz külföldre emigrálni, hogy olyan szellemi és kulturális környezetbe kerüljünk, amit nem ismerünk, nem szoktunk: megszűnhetnek a kulturális szektor szolgáltatásai, intézmények zárhatnak be finanszírozási problémák miatt, nincs színházi előadás, koncert vagy hangverseny, könyvkölcsönzés vagy tárlatlátogatás.

Ebben az időszakban nem a földrajzi környezet változik meg számunkra, hanem a nem szokványos kulturális javak fogyasztásának lehetősége. Ma már közismert, hogy ennek hiányában a pszichés, neuralgikus zavarok felerősödnek, az antiszociális viselkedési minták, az agresszió mindennapossá válhat az intelligens viszonyok között is.

Tévútnak és társadalmi szempontból rendkívüli veszélyesnek tartom azt a folyamatot, melyben több nagyváros is gondolkodik (például Eger, Győr), hogy rezsiproblémák miatt a kulturális intézmények és sportlétesítmények bezárását fontolgatják…

Mert a feszültségek csak tovább növekednek, ezáltal tetéződik a baj az egyes embereknél is, ami szerves mentális rendellenességekkel, pszichoaktív szerek használatának fokozásával, az alkoholizmus továbbterjedésével, stresszes betegségek elterjedésével, tömegek depressziós megbetegedésével, elmagányosodással járhat. Ha erre az útra lépünk, az megváltoztathatatlan, mélyreható és visszafordíthatatlan folyamatokat generál.

Ne engedjünk, hogy a gazdaságpolitikai tévút a kulturális intézményrendszerünket rombolja le először, védjük meg minden áron színházainkat, művészeti együtteseink működési lehetőségeit, a könyvtárak és kiállítótermek hangulatát!