A DVTK atlétája, Tóth Anna szerezte a magyar csapat egyetlen érmét a pár nappal ezelőtt Kolumbiában megrendezett U20-as atlétikai világbajnokságon. Tigyi József edző tanítványa női 100 méter gátfutásban lett harmadik, legjobb európai, ugyanis csak két jamaicai sportoló tudta megelőzni. A tényekhez tartozik az is, hogy Tóth a fináléban 13,00-s korosztályos országos csúcsot futott, így pályafutása második világbajnoki bronzérmét vehette nyakába, ugyanis egy évvel korábban Kenyában, Nairobiban is bronzérmes volt.
Mérges volt magára
– Az előfutamban, a középfutamban és a döntőben sem futottam tökéletesen… – kezdte a diósgyőriek gátasa. – Az első volt a legrosszabb, merthogy ott egy nagyon komoly hibát vétettem az első gáton, és ezáltal a másodikon is. Viszont egészen jól tudtam korrigálni, nem túlzás, az életem lepergett, amikor majdnem elestem. Arra gondoltam, kicsit lassítsak vissza, hogy össze tudjam szedni magam, visszajöjjön a ritmus, hogy ha nem is helyezéssel, de legalább idővel jussak tovább. A harmadik gáttól stabilizálódott a mozgásom, mérges voltam magamra, hogy megnehezítettem a saját dolgom. Végül is nagy hajrával, futammásodikként továbbléptem a középdöntőbe. Sok pozitív üzenetet kaptam, így ezen sikerült gyorsan átlendülnöm. A középdöntőben sem jött össze tökéletesen az első gát, de a hiba nem volt olyan nagy, mint az elsőnél. 13,16 másodperccel lettem második, ez a harmadik legjobb finalistaidő volt, beállítottam egy újabb országos csúcsot. Ennek örültem, és a döntőre már úgy készültem, hogy amiért jöttem, azt már elértem, merthogy a finálé és az egyéni csúcs volt a cél.
Elmúló feszültség
Ennek ellenére Tóth Anna úgy érezte, lehet esélye az éremre, látva a riválisokat, bár a két jamaicai nagyon erős ellenfélnek tűnt.
– Tavaly Nairobiban voltak elesések a döntőben, csak négyen értünk célba, ezért kifejezetten örülök annak, hogy most szépen, ilyen dolgok nélkül lement a döntő – nyilatkozta a fiatal atléta. – Az a bronzérem is szép volt, megvolt a varázsa, de ez most sokkal értékesebb, mert egy nagyon erős mezőnyben értem el, ott volt, aki számít, és többek között a fináléban az amerikai lány is mögöttem végzett. A döntő előtt az is átfutott a fejemen, hogy mi van, ha nem sikerül, de amikor beléptem a stadionba, elmúlt a feszültség. Szerencsére ismét csúcsot tudtam dönteni, 13,00-ra, jó lett volna bekerülni 13 másodperc alá, remélem, az majd a közeljövőben sikerül. A döntős futást követően azonnal odamentem a helyszínen lévő edzőmhöz, Tigyi Józsefhez, ő gratulált, én pedig megköszöntem neki a felkészítést. Annyira szoros kapcsolat nincs köztünk, versenyzők között, nyilván van, akit jobban ismerek, főleg az európaiakat. Egy vébédöntőben egyébként sincs barátkozás, a kézpacsin kívül más nem nagyon történik. Bár ugye 2021-ben is álltam a dobogón, ezúttal is nagyon érzelemdús volt. Akkor tudatosult minden bennem, amikor ment a jamaicai himnusz, és a zászlókat felhúzták, s ott lengett mellettük a magyar lobogó, nem az amerikai, nem a német… Az volt a legmeghatóbb pillanat. Még egyszer köszönöm edzőmnek, Tigyi Józsefnek a felkészítést, a támogatást, a mindennapi munkát, a szeretetet, amit felém nyújt. A sok biztatást a családomnak, hogy mindenben támogatnak ők, a barátok és a DVTK is.
boon.hu