Önmagában persze nem volna az eset említésre méltó, a gyávaság emberi dolog, mindenki produkálja olykor. Csakhogy a fenti, hétvégi székely gyávaság nehéz helyzetbe hozott engem is – meg sok olyan magyart, aki eddig csak adott a székelyeknek,

s valahogy meg kellene tudnia védeni az érveit azok előtt a magyarok előtt, akik szerint egy kicsit túl sokat is adtunk. Mert félreértés ne essék: adtak azok a magyarok is, akik nem így, vagy nem ennyit adtak volna. Orbán Viktor ugyanis nem a saját pénzét költi Erdélyben sem, hanem azt a pénzt, amelyet magyar adófizetőktől szed be – ellenzéki adófizetőktől is. Még mielőtt jönne most a sokat hallott érv, hogy hát az erdélyiek meg ápolónőt adtak a belmagyar hazának, meg ácsot, meg mondjuk kultúratyaúristent, tisztázzuk gyorsan: aki idejött dolgozni Erdélyből, az pénzért jött ide, megélhetésért, befolyásért, önmegvalósításért – de semmiképpen sem jószolgálati ügybuzgalomból segített a csonka magyar hazának. Amivel nincs semmi baj, így van jól, munkáért pénz jár – de szó sincs arról, hogy adok-kapok viszony állna fenn. Nem áll. Az „anyaország” ad. És jól teszi. Mégis kinek adna az ember, ha nem a testvérének? (Hogy mire költ a magyar állam ott, az bőven vitatható – ahogy vitatható belmagyar ügyekben is. Minthogy a mi pénzünket költi, semmi hazaárulás nincs abban, ha ezzel kapcsolatban kifejezzük ellenérzéseinket – amikor például stadionokra megy a summa. Határon innen és túl.)

De nem csak pénzt ad a magyar állam: állampolgárságot, vele pedig jogokat is. Nem kap cserébe semmit valójában. Nem emlékszem, hogy bármikor ingyen lett volna a sör Kolozsváron a Bulgakovban, csak mert én is magyar vagyok. A csorba se volt soha ingyen. Nem is kell, hogy ingyen legyen. Az adjon, aki adni tud. Én például olyan családból jövök, ahol a romániai forradalom elől menekülőket befogadtuk 1989-ben. Mert magyarok voltak és szükségük volt rá. Semmi másért. Ez tehát természetes. Az is, hogy a Válasz Online-nal beleálltunk a székely autonómia-kampányba, segítettük az aláírásgyűjtést. Természetesnek kell lennie annak is, hogy egy erdélyi magyar könnyedén tudjon itt munkát vállalni, ha akar. Vagy letelepedni. Hogy ne úgy essen a latba, mint egy nigériai, mondjuk. (A román EU-csatlakozás előtt elképesztő megalázó procedúrákon kellett átesniük ehhez.)

Nem véletlen, hogy már 2004-ben, azon a ronda decemberi napon, az állampolgárság megadására szavaztam – ahogy a Válasz Online mai szerkesztőségének minden akkor nagykorú tagja is. Az a népszavazás elbukott, az akkor nem régóta miniszterelnök Gyurcsány Ferenc feláldozta az ügyet belpolitikai sikerének oltárán: a nemek mellett kampányolt. Nem is csoda, ha utálják Erdélyben. Megszolgálta.

Amikor a Fidesz öt és fél évvel később hatalomra került és megadta az állampolgárság lehetőségét, az bizony helyes döntés volt. A választójog megadása ellen persze lehetett jogosan érvelni. Nem a sokat hangoztatott, de hamis „nem is itt adóznak”-argumentummal. A politikai közösség tagjainak nem pénzért cserébe járnak jogok, hanem csupán azért, mert a politikai közösség tagjai. Senki sem csak addig szavazhat, ameddig személyi jövedelemadót is fizet – ha belmagyar munkanélküli, netán nyugdíjas vagy, attól még ez a jogod megmarad, ha épp már nem csengetsz is a közösbe annyit, amennyit korábban.

Van azonban erősebb érv. A külhoniak ugyanis a szavazati jogon keresztül beleszólhatnak a magyar törvényhozás összetételébe. Nem pont ugyanúgy, mint a „belhoniak” (egyéni jelöltre nem szavazhatnak, csak pártlistára), de beleszólhatnak, ezen keresztül pedig abba is, hogy milyen törvények szülessenek Magyarországon. De miért legyen beleszólása valakinek jogszabályok alakulásába, amelyek rá nem is vonatkoznak? Mint a Partium és Erdély esetében, ahol román törvények vannak hatályban… Nos, ez tényleg nehezen indokolható. De csak ebből a szempontból.https://www.valaszonline.hu/2021/10/25/galfi-arpad-marki-zay-peter-velemeny/?fbclid=IwAR2Z4eM4r2uDk5ajCmihP1-cYQDwBvq2nk4nLtNwmR0PgWkho9wMcJ9z5bY