1992. január 15-én ismerte el Németország Horvátország fél évvel korábban kinyilvánított függetlenségét, és ez az elismerés elismerési-hullámot indított. Ausztria és a szintén frissen független balti államok követték először a német példát, hazánk sem habozott sokáig, a Kalasnyikov-csempészet után nem is lett volna sok értelme. Az oroszok ellenezték a horvát önállósodást, Szerbia szája habot vetett, Kína ekkor még analóg dinamókat szerelt milliárdnyi kerékpárra, távol állt még tőle a mai világuralmi vágy és szándék. Mikor Amerika is elismerte a független Horvátországot, a dolog eldőlt.
Ha keresem az emlékezetben az önálló horvát állam képeit, valamiért elsőre a Neretvai csata c. jugoszláv szuperprodukció (r: Veljko Bulajić) ugrik be, mely a dinári partizánháború csúcspontján játszódik parádés szereposztással.
Orson Welles egy csetnik szenátort játszik, Curd Jürgens német tábornok, Franco Nero olasz tiszt, megszálló magyarok szerencsésen nincsenek benne (vö. Kovács András: Hideg napok), a jugoszláv színjátszás színe-virága (Ljubiša Samardžić, Bata Živojnović) viszont ott remekel, különböző szerepekben.
Yul Brynner kopaszlik az egyik oldalon, Hardy Krüger épp nem Harry a Derrickből, Sylvia Koscina a szexi partizánlány, akárcsak a Makavejev-színésznő Milena Dravić – nagyszabású, tért átölelő mozi, mint amilyeneket mostanában készül filmezni a magyar filmipar színe-virága –, de még ez a cast is smafu ahhoz képest, hogy egy másik filmben (Sutjeska) Richard Burton játszotta Titót. A horvátok usztasák, feketébe öltözött dinári nácik; csinosak és kegyetlenek.
A háború után a vatikáni segédlettel működtetett „patkányúton” Argentínába menekült főnácik közül Ante Paveliċ, az usztasa podglavnik vitte a legtöbbre – szerepe a horvát történelemben hasonló, mint amit Szálasi Ferenc töltött be a magyarban –, ő lett Juan Perón, az argentin populista caudillo biztonsági főnöke, a Bakondi Györgye, ha tetszik.
Horvátország a XI. századtól a Magyar Királyság autonóm része, 1918-ban a horvátok mondták ki elsőként az elszakadást Szent István Koronájától, de nekik lett először teli a retiküljük bodzafavirággal és a balkanizált Monarchiával: az SHS (szerb-horvát-szlovén)-királyságon belüli szerb főséggel. Jancsó Miklós a Kecskemét melletti Tőserdőn forgatta francia koprodukcióban Sirokkó c. filmjét Marina Vlady és Jacques Charriére főszereplésével, az se szól másról, mint a Marseille-i merénylet előkészületeiről, mikor egy usztasa brigád – magyar segédlettel, vö. jankapusztai kiképzőtábor – végzett Sándor jugoszláv (szerb) királlyal.
Hamár Jancsó: a Magánbűnök, közerkölcsök c. döntően olasz produkció is Horvátországban forgott, Balázsovits Lajos és Theresa Ann Savoy is egy Koprivnica (Kapronca) közeli kastély parkjában szökellnek és Tomislav Pinter volt az opratőr. A jugoszláv „fekete hullám” elnevezésű elnevezésű filmes mozgalom Dušan Makavejev utáni kettes számú oszlopszentje, Želimir Žilnik, egy hetvenes évek eleji noirja az aktuális stockholmi nagykövetség-foglalást mesél el: emigráns horvát usztasák törtek rá a titói jugoszláv kirendeltségre Svédországban. Terrorakció halálesetekkel, személyi sérülésekkel. Sűrű vér, magasba habzó szenvedély és honderű. Latin (olasz), germán (osztrák/német), szláv és szíriuszi szarmata (magyar) személyiségelemek összeszikrázása és együttlétezése, mint az egykori Fiuméban (Rijeka).
A jugó „testvériség, egység” is ezen a környéken kezdett felbomlani, az újvidéki joghurtforradalmat a horvátországi Knin és Gospiċ szerb lakosságának rönkforradalma követte, a magashegyi géppuskás partizánklánok utóvédjei nem egyeztek a függetlenséget áhító horvát nacionalizmussal. Szlovénia és Horvátország nagyjából egyszerre mondta ki elszakadását Jugoszláviától. A szlovén háborúval kezdődött, harmincvalahány halott, mint egy nagyobb autópálya-karambolban. De azt is lehetett tudni, hogy ha lesz háború Horvátországban, az nagyobb gáz lesz, ha lesz Boszniában, akkor az meg még nagyobb.
A szlovén háború idején, mikor valaki a Belgrád-Zágráb autópályán közlekedett, a Duna-híd után, a horvát részen kerékpáros, flóbertpuskás őrszemek álltak az autópálya hídjain, mobiljuk még nem volt, elképzelni sem tudom, hogyan jelenthették Tudjman elnöknek, hogy megindultak a JNA (Jugoszláv Néphadsereg) tankjai a zágrábi Jelasics tér felé. A zágrábi Jelasics téren ekkortájt a Zenga (horvát területvédelem: ZNG) harcosai csapták a szelet fagylaltárusnőknek, olasz dzsigolóként dzsaltak aranykeretes klasszik Ray Ban pilóta-napszemüvegben, finom fekete pólóban, NATO kamuflázsnadrágban, fényes fekete bakancsban. Ment a pipeckedés, a háború Thanatoszához némi helyiérdekű Érosz látványgazdag összesöprögetése.
Rovinjban (Rovigno) olyan üres volt az üdülőváros, mintha egy Giorgio de Chirico-festmény mutatná a poszt-semmi metafizikáját, egy bódéban egy pénztárosnőt találtam, katatónmód darálta egymás után minden nyelven (magyarul is): „nincs turista, nincs pénz”. Pár héttel később meg egy napfényes kicsiny presszó érződött síbüfének, de nem a bakancsok és a lécek, botok miatti a nehézkes mozgás okán, de kávézó közönségre aplikált vegyesfegyverzet miatt, Maxim-géppuska és M-16-osok, az Adria-parton meg, Dubrovnik és Hercegnovi között, az egész tengerparti domoldal megelevenedett, a horvát területvédelem legalább 150 harcosa bújt elő egy igazoltatáshoz a sziklák mögül fekete homlokpántban, Ray Banben, NATO-cuccban. Stílusosan.https://vilagterkep.atlatszo.hu/2022/01/31/pannon-mediterran-kepek-szlavon-adriai-hangulatok-harminceves-orszag-a-hataron/
