Ötven éve érettségiztünk. A Földesben. Akkoriban az ország második legjobb gimnáziumának tartották. Fontos idők. Nemcsak azért, mert ami 14 és 18 éves korunk között történik velünk, az mindig lényeges. Azért is, mert 1967 és 1971 között izgalmas dolgok történtek körülöttünk.
1968: Prágai Tavasz. Egy ország népének felkelése a totalitárius rendszer ellen, a szovjet uralom ellen. Lázadás „A lét elviselhetetlen könnyűsége” ellen, a politikai szempontok szerint kívülről vezérelt élet ellen, mely nem tűri a szabadságot, nem engedi kibontakozni az egyént. Vérbe fojtják. A mi 56-unk megismétlődése. Ráadásul úgy, hogy a Varsói Szerződés keretében a Magyar Hadsereg is bevonul, magyar katonák is arra kényszerülnek, hogy részt vegyenek a prágai forradalom leverésében, megtorlásában. Fiúosztálytársainknak pár év múlva szintén kötelező lesz sorkatonai szolgálatot teljesíteni. Rájuk vajon mi vár? És egyáltalán: ránk vajon mi vár? Megéljük-e az államszocializmus bukását, a szovjet csapatok kivonulását? Megéltük. De akkor mit gondoltunk erről? Miben hittünk? Miről álmodoztunk? Mit akartunk?
1968: Diáklázadások Párizsban, az Egyesült Államokban és más helyeken. Lázadozás, forrongás. Keleten a politikai hatalomnak való kiszolgáltatottság, a politika általi kívülről irányítottság ellen, nyugaton a gazdasági hatalomnak való kiszolgáltatottság, a gazdaság általi kívülről irányítottság ellen. Farmer nadrág, hosszú haj, beat. Az egydimenziós társadalom, az egydimenziós élet helyett a sokdimenziós élet lehetőségének követelése. Keleten nem akarnak többé a politikai hatalomnak kiszolgáltatott alattvalók lenni. Nyugaton nem akarnak a gazdasági hatalomnak kiszolgáltatott konzumidióták, fogyasztóautomaták lenni. Ne a hatalom és a pénz határozza meg teljes mértékben az életet. Lehessen igazán, autentikus életet élni. Lehessünk autonóm közösségi lények.
1968: Magyarországon az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének éve. 1956 után a hatalom megígérte az életszínvonal folyamatos emelését. Ám a „szocialista ipar és mezőgazdaság” képtelen ennek fedezetét megteremteni. Ezért engedik meg a piaci viszonyok bizonyos mértékű érvényesülését. Főként a második gazdaságban. Így aztán a magyar családok 3/4-e, a kötelezően megtartott főállása mellett, rengeteg plusz munkával, egészsége veszélyeztetésével maszekol, háztájizik, gmk-zik, vgmk-zik, meg ezer más módon biztosítja, hogy „a szocialista tábor legvidámabb barakkjává” váljon a hazánk. Hogy gulyáskommunizmus legyen. Hogy zabálhassunk, röhöghessünk Hofin, hogy azt higgyük, Kádár János szembetegségét félre magyarázva, milyen jó fej, hiszen kacsingat, miközben élteti a Szovjetuniót és a szocializmust. Ő sem gondolja komolyan. Legjobb, ha mi sem. Soha, semmit komolyan. Csak úgy. Mintha…
1968: Amikor ellátogat Csehszlovákiából Sajóvámosra a barátnőmhöz az a lány, akivel évek óta orosz nyelven leveleznek, a Pajtás újságból választott név és cím alapján. Most itt van a „csehszlovák” kislány és magyarul beszél. „Honnan tudsz te magyarul?” – kérdezzük tőle. „Magyar vagyok”. Hangzik az egyszerű, ám minket rendkívül megdöbbentő válasz. Aha, szóval a határon túl, a szomszédos országokban élnek magyarok. Méghozzá sokan. Nem tudtuk. Elhallgatták előlünk.
Pedig gimnazisták vagyunk. A Földesbe járunk. Miskolc legliberálisabb gimnáziuma. Kötelező ugyan a köpenyviselése, de nincs meghatározva, hogy milyen köpenyé. Szegény hermanosoknak fekete színű, fehér közgalléros köpenybe kell járniuk. A mi gimnáziumunkban a nagyszünetben az iskolarádióból Beatles dalok, meg Illés számok is szólnak. Igaz reggelente vonalzóval a kezében áll a kapunál az ügyeletes tanár. Méri a fiúk hajának a hosszát és azt, hogy a lányoknak a szoknyája hány centire van a térdük felett. Mert tilos a hosszú haj és a „túl mini” szoknya. Az igazgató tajtékozva tépi le az osztályunk falára feltett nonfiguratív képeket, mondván elég baja van neki amiatt, hogy az iskolája nem eléggé szocialista szellemiségű, nem kell még ez is… Mi meg lázadunk. Ki hogy. Vannak, akik a jóléti társadalom javaira vágynak, a nyugati divatot szeretnék követni. Néhány fiú iskolából hazafelé a Déryné utcában álló nyugati autót körbeállja, csodálja. Osztályfőnöki intőt kapnak érte. Két barátnő pillangós harisnyanadrágban jön iskolába. Egyikük apja nyugati kiküldetése során vásárolta. Az egyik tanárnő kiküldi őket a mosdóba, hogy mossák le a pillangókat. Azt hiszi ők rajzolták rá. Máig felemlegetik. Farmernadrágban szigorúan tilos iskolába járni. „A cocakóla az imperializmus mákonya.” „A szociológia burzsoá áltudomány.” Én pedig szociológus szeretnék lenni.
Zavarnak az értelmetlen tiltások, a korlátozások. De nem vágyok divatos cuccokra sem. Felháborít az a kettősség, ami a televízióban, újságokban, az iskolában, az akkori hivatalos világban mutatkozó világ és az általam tapasztalt valóság között húzódik. Az iskolában szó sem esett mindarról, ami 1968-ban történt. Még az osztálytársaim körében sem. Néhány barátnőmmel beszélgetünk csak azokról a dolgokról, amik számunkra fontosak, valóságosak. Konrád György Látogatóját, Végh Antal Állóvizét olvasva az emberi kiszolgáltatottságról. Kertész Ákos Makráját olvasva a konformizmus és az önmegvalósítás dilemmájáról. Kortárs irodalmat olvasunk. Hajnóczi Péter és Dobai Péter a kedvenceim. Meg Sarkadi és Fejes Endre. Szeretjük a Jancsó filmeket, Kósa-Csóri-Sára filmjeit. Én legjobban Kovács András filmjeit kedvelem. Nagy filmélményem a Staféta, és Bacsó Pétertől a Kitörés. Tóth Marival, Lehoczky Ágival, Kiss Nellivel, Béres Évával, Kurta Irénkével, Várhegyi Vikivel ilyenekről beszélgetünk. Az osztályunk „klikkesedik”, ahogy osztályfőnöknőnk mondja. Minket visszahúzódó, csendes lányoknak tartanak. Mit is mondhatnánk az iskolában? Mondjuk irodalom órán, ha a tanár a kortárs irodalmat nemcsak nem szereti, hanem ki is nyilatkoztatja, hogy az csak száz évvel a halála után dőlhet el, hogy valaki költő, író volt-e vagy sem. Sokan kezdtük együtt, sokan kerültek hozzánk, majd kimaradtak. Köztük Bari Károly. Máig büszke vagyok rá, hogy elsős korunkban megmutatta nemek az írásait. Aztán persze elment tőlünk a Kossuth Gimnáziumba. 16 évesen jelent meg első verses kötete. Később Kossuth díjat kapott. De osztálytársunk volt Kiss Gyuri, aki szobrászkodott, Dombovári Zsolt, aki kiváló karikatúrákat rajzolt, Leszták Pisti, a jassz zenész. Ők nem voltak ott a találkozónkon. Sajnos egykori barátnőim közül is csak Kurta Irénke jött el. Tóth Mari jött volna, de nem tudott. Vele érettségi után az ELTE filozófia szakán találkoztunk újra, mindketten elvégeztük azt is. Ő mérnökként, én jogászként.
Most az 50 éves találkozón szóba kerültek olyan dolgok, amik eddig sosem. Éva mondta ki, hogy a kettős szocializációnk lehetett az oka annak, hogy nem váltunk igazi közösséggé. Megtanították nekünk, hogy amit otthon hallunk, arról nem szabad másoknak beszélni. Amit gondoltunk, azt nem mondhattuk ki. Az igazán fontos dolgokról nem beszélgettünk nyilvánosan. Úgy tettünk, minta jó lenne minden úgy, ahogy van. Mintha világ, mintha élet. Erika meséli, hogy az ő családjuk német származású, vallásos meggyőződésűek, szülei „maszekként” dolgoztak. Gyűlölték azt a rendszert. De mindezt titkolni kellett. Mondja, hogy pedagógusként titokban végezte a Hittudományi Egyetemet. Mikor mégis kiderült, fegyelmit kapott érte. János a nagyapjával kezdi történetét, aki szegényparaszti családból származott, kiment Amerikába dolgozni és az ott összespórolt pénzből földeket vásárolt itthon. Ezért minősültek kuláknak, osztályidegennek. Ez megbélyegezte szülei sorsát, kihatott az ő életére is.
Ilyen volt a világ akkoriban. Így történhetett, hogy nem esett szó köztünk 1968-ban az akkor történtekről. Mintha semmi sem történt volna, mintha semmiről sem tudtunk volna. Cseh Tamás Tangójában megörökített helyzet. Játszottuk, hogy semmiről sem tudunk. Néhány hírfoszlányt hozott felénk a szél. Mindig csak tangó, csak tangó, csak tangó…
Meghatározó idők. Életeket, jellemeket, emberi mentalitásokat meghatározók. Milyen sokakban rögzült még akkoriban is, nemcsak közvetlenül 1956 után, hogy „minek? Úgyse sikerül”. Ezt mutatta szüleink példája. Erre tanított a körülöttünk lévő világ. Negyedikesként úgy döntöttünk, hogy mi nem viselünk szalagot. Egy kör alakú bőr kitűzőnk volt. A tablónk is kör alakú lett. Jelmondatul azt választottuk, hogy „Gyorsan, biztosan és vígan”. Nem engedték, hogy ez legyen. Mert ki tudhatja mire gondolunk, mit akarunk gyorsan biztosan és vígan… Így lett a jelmondatunk az, hogy „Rögös út vezet a csillagokig”. Úgy tűnt most a találkozón életbeszámolóinkból, hogy szinte mindegyikünké elég rögös. De azért jó hinni, hogy a csillagokig vezet. Akarni kell. És tenni érte: gyorsan, biztosan és vígan. Most már igazán.http://www.pankmart.hu/?fbclid=IwAR3WmzjFzLuOIUM8iAJu8mhmaNg6Kt1u8mmslfQOIWMFr9LrI9bppomUDXs
Hát igen. Akkoriban még nem Pálunk igazgatta.
Igen. DE Miskolcon akkor nem volt Avasi, Jezsuita, Fráter, Kilián sem. Nem volt Lévai sem. Az országban az iskolás korosztály évente nem 100 ezer alatt, hanem 170 180 ezer között volt. Sokkal könnyebb volt Sokkal könnyebb volt a dupla létszámból a fele gimnazista kiválasztása. Ez mit sem von le a tényleg nagyszerű eredményeket elérő Földes érdemeiből. Csak hát ma más a helyzet. Szerintem még mai is szépen teljesít.