KATOLIKUS TANÁRKÉNT TRANSZNEMŰ DIÁKOM VOLT
Most, amikor a 18 év alattiaknak törvénybe ütköző a transzneműség és a homoszexualitás propagálása (ezt amúgy sosem tettem, tenném), vagy megjelenítése (ami valljuk be, elég tág fogalom), újra- és újra diákarcok jelennek meg a szemem előtt. Nem címkék, társadalmi kategóriák, emberi vagy szexuális típusok, hanem szemek, arcélek, mozdulatok, nevetések, könnyek, döntések és történetek.
Mert sokkal többről van itt szó annál, minthogy a Nobel-díjas magyar-német-zsidó (európai) regényszerzőnk után a leszbikus hellén költőnő, az európai személyes líra kezdőpontja is kikerül a NAT 2020-ból. Az így is, úgy is csak egy elhibázott szellemi szörnyszülött marad. A tét nagyobb. A tét: emberek boldogsága, élete, önazonossága.
Hat éve jött oda hozzám az egyik diákom (újonnan lettem osztályfőnöke), és remegve-bátran bejelentette, hogy transznemű. Tanárként és lassan állampolgárként sincs jogom elmesélni az ő történetét. Annyit talán leírhatok, hogy ez a törékeny kamasz olyan tiszta bátorsággal nézett szembe az élet legalapvetőbb kérdéseivel, ami csak a legőszintébb emberek sajátja. Az érettségije óta egyszer-kétszer találkoztam csak vele, futólag. Boldognak tűnt, és őszintén remélem, hogy tud még boldog életet élni ebben az országban.
Eleinte elbizonytalanodtam. Katolikus vagyok, betöltött a keresztség, a házasság, a bűnbocsánat szentsége, és a számomra legfontosabb, az eucharisztia. Mit tegyek, mit mondjak, hogyan reagáljak?
De hamar rájöttem, hogy én ebben a történetben nem szerepelek. Legfeljebb a díszlet egy darabja vagyok, ami vagy ráomlik a hősre, vagy szilárdan áll, és hagyja az életet – élni. Egy célom volt tehát: biztonságos közeget teremteni, ahol lehet beszélni, hallgatni, problémákat szabadon megoldani, vigaszt keresni. Akkor még ezt nem korlátozta semmilyen földi törvény.
Miért döntöttem így? Visszaemlékeztem a kamaszkoromra. Borzalmasnak és rémisztőnek éltem meg, aminek a mélypontján egy bástya falán állva döntöttem életről vagy halálról. Az életet választottam. Milyen kevésen múlnak a sorsok! Talán, ha tilalmak, tabuk, ellenséges közeg vesz körül, tragédiába fordul minden. De így – itt maradtam. És hagytak tévedni. Rossz döntéseket hozni. Hülyeségeket csinálni. Tévutakat bejárni. Hagytak és szerettek. Vigyázzatok a kamaszokra! Talán Romeónak és Júliának sem kellett volna több, csak egy biztonságos környezet, és nem az elfojtások és agresszió szülte világ.
Ma már összességében boldog életet élek. Véletlenül éppen úgy hozta a sors, vagy úgy vezetett a Szentlélek, hogy tökéletesen NER-konform vagyok: fehér, középosztálybeli, diplomás, három gyerekes apa, akinek CSOK, autó, kedvezményes hitel, adókönnyítés a földi hatalmak döntéséből megadatik. Remélem, nem lakolok meg érte. Persze így is sokszor zúgolódom, sokszor vagyok hálás, de egy biztos: az én, és csak az én döntéseim vezettek ide. Senki sem akart helyettem választani, senki sem akart valamilyen (helyesnek vélt) útra terelni, senki sem tiltott meg semmit. Elég volt nekem a magam démonjaival megküzdenem, hála Istennek földi szörnyetegek nem álltak az utamba. Köszönöm, nekem így is elég volt. Szerencsétlen mai fiatalok!
Ne akarjunk istent játszani! Ne akarjunk úgy tenni, mint akiknek hatalom adatott oldani és kötni, szétválasztani az ocsút a búzától, kigyomlálni a konkolyt. Az ókori görögök még tudták, hogy ez bűn. Ez a hübrisz, a gőg.
És a hübrisznek mindig tragédia a vége.