Drámai figyelmeztetés Lázár Jánostól

Ugyan. Mit tehetek volna?

MONOK
2001-ben a település lakosságának 93%-a magyar, 7%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát.A 2011-es népszámlálás során a lakosok 80,6%-a magyarnak, 8,5% cigánynak, 0,2% németnek mondta magát (19,4% nem válaszolt..)
„A háború éveiben számos családtól elvitték az állatokat. A sorkötelesek egy része lovas fogatával együtt vonult be, növekvő terhet jelentett a földek megművelése. A szaporodó nehézségek közepette, a családtagok elvesztése feletti fájdalomtól sújtva egyre kevesebben hittek a háborús propagandában, a szövetséges német hadsereg verhetetlenségében. Az országban többen már másként gondolkodtak a jövőről. Volt, aki úgy nyilvánította ki véleményét, hogy megszökött a hadseregből, köztük többen monokiak is. Tettükért, ha kiderült, halálra számíthattak (a monoki Orosz Andrást is ezért végezték ki). Mások átszöktek a partizánokhoz és azok oldalán harcolva már a hitleri fasiszta uralmat tekintették legyőzendő ellenségnek. A monoki katonák közül többen a Felvidéken, a betléri Andrássy-kastélyhoz közeli állásaiknál döntöttek úgy, hogy ezentúl a partizánok mellett harcolnak. A háborús hadseregben zászlósként szolgáló gróf Széchényi Pál, a monoki hitbizományi uradalom tulajdonosa a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának szervezkedéséhez csatlakozott. A nyilasok lecsaptak a szervezkedőkre, és likvidálták is őket. Ez lett a sorsa – ahogy erről már szóltunk – az ifjú Széchényi grófnak is.
1944 nyarától a légitámadások fenyegetésében itthon is egyre többen megtapasztalták a közvetlen életveszélyt. A monokiak máig emlékeznek arra a félelmükre, melyet az ellenséges repülőgépek megjelenése váltott ki belőlük. Eközben a fogható külföldi rádióállomások a növekvő háborús veszteségekről, a fasizmus embertelenségéről, az antifasiszta szövetség sikereiről adtak hírt. Monokra is egyre jöttek a halálhíreket hozó levelek, növekedett a gyászoló családok száma és a félelem, hogy az éppen csak felserdült fiúgyermekeket elvihetik a közeledő frontra. A leventekorú ifjakat Szerencsen már katonai kiképzés várta, sőt a háború végén magyarországi harctereken be is vetették őket. Egy részük a visszavonuló csapatokkal Németországba került. Akik tehették, elbújtatták hadkötelessé vált, de a bevonulást megtagadó fiúkat.
Monokon 1930-ban nyolcvanhét, 1941-ben hatvanhat zsidó élt iparból, kereskedelemből. A német megszállás után, 1944 nyarán megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. A monoki zsidók közül alig tért vissza valaki. Többségük a megsemmisítő táborokban pusztult el.
1944 telén a szovjet és a román csapatok Nyíregyháza–Sátoraljaújhely– Sárospatak irányban nyomultak előre. A visszavonuló magyar és német csapatok kötelékében szolgáló környékbeliek igyekeztek kiválni csapatuktól és falujukba jutni. Több harcoló magyar egységet monoki házaknál szállásoltak el. A frontvonal lassan elérte a községet. Az emberek a tüzérségi lövedékek veszélye elől saját készítésű bunkerekben igyekeztek elbújni. A gazdatisztek, községi vezetők a harcok közeledtére elhagyták a települést. A tovább hátráló németek minden mozgatható, hasznosítható dolgot, állatot magukkal vittek.
A bevonuló román csapatok a Lőrincke-tanya felől 1944. december 14-én tíz órakor érték el a falut. Ez a nap a háború végét jelentette Monokon. A román hadsereg katonáit házakhoz szállásolták el, a parancsnokság Rudolf András házában rendezkedett be. A szovjet alakulatok néhány nap múlva Szerencs felől jöttek be. Orosz János községi bíró igyekezett a katonai parancsnoknál elérni, hogy a megszállók minél kevesebbet zaklassák a helyieket. A bevonult csapatok rendszeres járőrözéssel tartották ellenőrzésük alatt a községet, be kellett szolgáltatni a fegyvereket. December 16-án megalakult a harmincfős ideiglenes helyi rendfenntartó csoport, tagjait „policároknak” nevezték.
A háború után sokan gyászolták halottaikat, aggódtak fogságba esett családtagjaikért. Az utóbbiak közül azok, akik túlélték a hadifogságot, 1948-ban jöhettek haza. A háború vége újabb borzalmakat hozott a polgári lakosságra. Tokaj-Hegyalja vidékéről sok embert hurcoltak el kényszermunkára. Január 22-én este huszonnégy monokit kísértek a községházára. Idősebbeket, fiatalokat, lányokat, asszonyokat egyaránt. Egy szovjet katona őrizte a várakozó, tanácstalan embereket. Nem tudták, mi lesz velük. Lefkovics István fuvaros érkezett hamarosan szekérrel. A szalmával felszórt teremben véletlenül tűz keletkezett, a benn lévők az ablakon át menekültek a szabadba, de félve a megtorlástól nem mertek elmenni. Újabb szekerek és újabb szovjet katonák érkeztek. Ezekkel vitték a csoportot Szerencsre (Héring Lajosnak sikerült elszöknie), itt a közeli községekből érkezőkkel együtt vagonokba rakták, és vasúton útnak indították őket a Szovjetunióba,”