Megint indulunk. Gurulás, engedély, elszakadás. Futószalagon gyártott felszállások, naponta négy. De mind különböző, ahogy nincs két egyforma arc sem.
Ma azt figyelem, nekifutás közben árnyékunk velünk szalad, aztán mi elszakadunk a földtől, az árnyék meg lenn marad. Soká követ még minket, de az ő dolga az, hogy a földön maradjon, amíg vissza nem térünk hozzá. Érdekes! Néha azt gondolnánk, a valóság a földön jár és a képzelet az, ami száll. Nem fordítva van? Én úgy láttam: az árnykép lenn marad – a valóság viszont repül!
Azt hinni, amit látunk: végzetes lehet. Igen erős képzelőerő kell ahhoz, hogy süllyedőben elhidd, a végtelen hótakaró nem megfogható, alatta pedig – utcányinál nem nagyobb távolságra – egy Budapest nevű város él.
– … és ide figyelj! – folytatta Mesterem egy hét után.
Elszörnyülködtünk ismét mindennapjaink kilátástalanságán. Az ostoba, rövidlátó és képmutató világon, amely saját vesztébe rohan. Önmagunkon, akik tudjuk, hogy sorban hullanak ki a szegecsek földgolyónak nevezett repülőgépünkből, de csak vállat vonunk, nem tehetünk mást. Már-már elkeseredtem. Talán ő is észrevette, hogy borúsan nézek magam elé és megszólalt:
– Még az a jó, hogy nincsen semmi baj!
– Hogy?
Csodálkozva fordítottam felé a tekintetemet, kissé értetlenül, mert amit érteni véltem, azt nem mertem elhinni…
– Úgy gondolod, hogy…? – ébredett arcomon elképedő mosoly e szemtelenül merész és bátor bizonyosság láttán.
– Úgy! – nevetett ő.
Most már ketten nevettünk. Messzire szálltunk, hosszan szólt a nevetés.
Hogy kiirtja magát az emberiség? Hogy megdöglünk mindannyian ostobán és értelmetlenül? „Njem baj.”
A Nagy Rend dolgozik és a vége úgyis happy end lesz. Lefordítva: a természet dinamikus egyensúlya kozmikus léptékben is működik. A rendszer megsemmisíti, ami nem odavaló és helyreállítja az egyensúlyt. Hogy elpusztítjuk értékeinket és önmagunkat? Semmi baj. Egy-két millió év ide vagy oda, nem számít. Van idő.
Őrült örömet éreztem. Huncut, csibész és megindító gyönyörűséget. Messze a mindennapos gondok fölött repültünk, megmosolyogva a kisszerű világot.
Jobbra a telihold, balra a lenyugvó nap rendíthetetlen valósága tündökölt.
– Most már kivárjuk azt a néhány millió évet! Ugye?
