Csehországban jár
egy mondás: a cseh zenészek saját bevallásuk szerint a szlovákoktól tanulnak muzsikálni, a szlovákok a magyaroktól, a magyarok pedig csak tudnak.
Erről eszembe jut egy tavalyi történet Kuvaitból. Kérdezték a helyi szervezők, hogyan táncolnak a magyar lányok. Mondtuk, hogy hát a magyar csárdást, azt bizony a férfival szemtől szembe táncolják. Azt mondták, azt nem lehet. A szomszéd étteremben az elfedett arcú nők a levest is elkendőzött arccal ették.
Hogyan került az életébe a tánc?
1956-ban születtem Miskolc mellett, Szikszón. A család egyik ágon lengyel származású, számos szál pedig Kassához fűz bennünket. Felmenőim életében nagy szerepet játszott a katonaság. Nagyapám a galíciai és az olasz fronton harcolt az összeomlásig, apám szanitécként szolgált a Donnál. Különös, kemény ember volt, nem volt könnyű szót érteni vele. Édesanyám tanítónő volt, sajnos ötvenévesen elhunyt. Mindenesetre ő szerette a színházat, így amikor középiskolát kellett választanom, akkor a gépészeti szakiskola helyett az Állami Balett Intézetet választottuk, ahol akkor indult az első néptánc tagozat.
Otthon a lemezjátszó előtt gyakoroltam. Kiderült, hogy a bokázó, a borsodi átvető, a cifra és a többi alaplépés igen könnyen megy nekem.