Kína, úgy tűnik,
túl van a nehezén. Dél-Korea megfogta a járványt, és nagyon alacsonyan, egy százalék alatt tudta tartani a halálozási arányt. A nyolcmilliós Hongkongban, a hatmilliós Szingapúrban, a 24 millió lakosú Tajvanon és a 126 milliós Japánban sem tudott kialakulni komoly járvány. Hongkongban mindössze négy halálos áldozatot és 138 fertőzést, Tajvanon egyetlen egy (!) halálos áldozatot és 53 megbetegedést, Szingapúrban pedig 212
pozitív teszt mellett egyetlen áldozatot sem regisztráltak. (Ezek mind a világ legnagyobb népsűrűségű területei közé tartoznak, és nagyon élénkek a kapcsolataik Kínával, sőt, a három országban/államban a lakosság nagyon nagy többsége kínai.)
Az európai adatok – elsősorban Olaszországban és újabban a spanyoloknál – sokkal aggasztóbb trendet mutatnak: bár az olasz görbe mintha egészen picit szelidülni látszana, a halálos áldozatok száma négy nap alatt majdnem megtriplázódott, és most Spanyolországban (ahol szintén nagyon elöregedett a lakosság, kifejezetten magas a 75 éven felüliek aránya) ugrott meg az áldozatok száma.
Óriási a különbség a SARS vírussal már megküzdött ázsiai országok és a többiek között: a grafikonon az látszik, milyen ütemben emelkedett a fertőzöttek száma azután, hogy egy országban megjelent a 100. fertőzött. Hongkong, Szingapúr, Japán és Dél-Korea meg tudta állítani a gyors terjedést, Irán, Olaszország, Spanyolország, az USA egyelőre nem.
Vajon mit tudnak ezek a kelet-ázsiai országok/városállamok, amivel hatékonyan védték magukat az új koronavírustól? Először is: ezek mind nagyon gazdag, nagyon fejlett területek, erős egészségügyi rendszerrel és erős állammal. Ha Dél-Koreát és Japánt is idevesszük, akkor az öt államból három sziget, ami az elszigetelhetőség (hah) szempontjából elég fontos tényező. És alighanem az is sokat számít, hogy vannak közelmúltbeli járványtapasztalataik a 2002-2003-es SARS vírus miatt, ami mostani utódjánál, a SARS-Cov-2-nél halálosabb, de lassabban terjedő kórokozó volt. Országonként eltérő, 6 és 20 százalék közötti halálozási rátával ment át a SARS-járvány Kelet-Délkelet-Ázsián.
A SARS annak idején nagyon hasonló módon tört ki, mint az új koronavírus: egy piacon, de nem a szárazföldi Kína belsejében, hanem a Hongkong melletti Guangdong (Kanton) tartományban. A Kínai Népköztársaságban 349, Hongkongban 299, Tajvanon 73, Szingapúrban 33 halálos áldozata volt.
Az akkori tapasztalatok felkészítették a lakosságot arra, hogy fegyelmezetten viselkedjen, tartsa be a karaténintézkedéseket, viseljen maszkot, tegyen egyéb elővigyázatossági intézkedéseket, illetve a járványügyi szakembereket és hatóságokat sem érte annyira készületlenül az új vírus, mint az európaiakat.
Szingapúr, Taivan és Hongkong gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy észlelte a betegség megjelenését a határain belül, azonnal szigorú intézkedeseket vezetett be, megpróbálta magát elzárni a további vírushordozóktól, illetve akadályozni, hogy a már területén levő vírusgazdák továbbadják a kórokozót. Karanténba zárta a fertőzésgyanúsakat, illetve a fertőzött területekkel, potenciálisan fertőzöttekkel kapcsolatba került polgárait. Ugyanakkor a lakosság azonnal megkezdte az „önelszigetelést”, a mostanában egyre divatosabb kifejezéssé váló „social distancingként” emlegetett gyakorlatot, tehát minimalizálták a társas érintkezést, lefújták a közösségi eseményeket, emelték az egyébként is magas higiénés követelményeket.
Kínában, Vuhan városának illetve Hupej tartomány hatóságai késlekedtek az ilyen szigorú intézkedésekkel, a vírus decemberi 1-i első észlelése után még majdnem két hónapig nem volt érvényben semmilyen korlátozás, ez alatt a vírus szétterjedhetett az országban, sőt az országon kívülre is eljutott. Hupej tartományt és Vuhant csak január 23-án zárták le, akkor viszont kíméletlen szigorral betartatták a rendelkezést, leállt a termelést, bezártak az iskolák, üzletek, minden, hatvanmillió ember került karanténba.
Az intézkedés eredményei több mint három hét múlva, február 14-én kezdtek jelentkezni, amikor csökkent a járvány terjedésének üteme, újabb két hét múlva, február végén pedig már gyakorlatilag stagnált a megbetegedések száma. A karatén mai napig érvényes, elvileg március 20-án vizsgálják felül a korlátozó intézkedéseket.
Látványos, hogy Hupej tartományban sokkal magasabb a halálozási arány, mint a Kínai Népköztársaság más területein, illetve a térség más, fejlett országaiban. Legfontosabb okként az egészségügyi rendszer túlterhelődését szokták említeni: hirtelen növekedett meg a fertőzések száma, így a súlyos, intenzív ellátást igénylő eseteké is, a kórházakban már nem jutott mindenkinek megfelelő hely, lélegeztetőgép, orvosi szakértelem.
Ugyanezzel a túlterheléses problémával került szembe Olaszország is, pedig éppen leggazdagabb, legjobb egészségügyi rendszerrel rendelkező területein robbant ki a járvány. Olaszországban február 21-én még csak három fertőzést regisztráltak, egy hét múlva már több mint hatszáz, két hét múlva közel ötezer beteg volt, az utolsó szám pedig 21 154. A halálozási arány pedig a Hupejben tapasztaltnál is magasabb, 1441 halálos áldozat jut ennyi fertőzésre, tehát majdnem hétszázalékos a mortalitás. (Ez Hupej tartományban 4,5 százalék, a világátlag pedig 3,72 százalék.)
Úgy tűnik, hogy Spanyolország is hasonló katasztrófával szembesül: egy hét alatt megtízszereződött az igazolt koronavírusos esetek száma. Február 25-én még mindössze három esetről tudtak, szombat este pedig már 6313-ról. Félő, hogy itt még megugrik a halálos áldozatok száma is, éppen az egészségügyi rendszer túlterhelődése miatt. Itt még a globális átlagnál kissé kedvezőbb, 3 százalék körüli a halálozási arány.
A magyarországi adatokból ma még nem sok következtetés vonható le. Valószínűleg a nagyon (értelmezhetetlenül) kevés elvégzett teszt miatt nem látszik a fertőzés kiterjedtségének nagyságrendje sem. Ausztria számai viszont elég riasztóak: két hét alatt 14-ről 655-re ugrott a fertőzöttek száma (a fenti grafikonon a március 13-i adatok a legfrissebbek, azóta is meredeken emelkedik a görbe). Csak egyetlen halálos áldozat van; a magyarnál sokkal robusztusabb osztrák egészségügy még állja a sarat.