„Figyi, hogy állsz?” – így lettem 30 éves koromra lusta, szar alak
A megfelelési kényszer iszonyú teher, főleg, ha nem tudunk tőle nemet mondani, ezért aztán minden hülyeséget elvállalunk, amit aztán nem győzünk halogatni. Pedig nem a jellemünkben van a baj, hanem a fejünkben.

Szinte mindenki (kockáztassuk meg: mindenki) vigyorogva emlékszik vissza a Hivatali patkányok (sokkal költőibb eredeti címén: Office Space) című filmre a kilencvenes évek végéről. Azok főleg, akik már akkor is ketrecbe zárva, egy irodában dolgoztak, kilenctől ötig, stabil egzisztenciáért ugyan, de, mondjuk úgy, spirituális perspektíva nélkül. Én akkor még csak 16 éves voltam, szóval nem voltam célközönség, mégis mélyen és visszavonhatatlanul megérintett a film, de nem a gegek, (az akkor csúcsformában lévő) Jennifer Aniston vagy a felejthetetlen fénymásoló-lincselős jelenet miatt, hanem azért, mert megmutatta: van kiút. Más a Keresztapát meg a Csillagok háborúját hozza fel mint az első meghatározó filmélményét, a cinefil sznobok esetleg valami obskúrus Godard-t vagy Bergmant, nekem a Hivatali patkányok jutott. Ez van.

A film egy kiégett, zsákutcában vergődő irodistáról és a hasonszőrű haverjairól szól, akik az IT-iparban nagymenő cég embertelen, bürokratikus menedzsmentje ellen lázadnak, vagyis lázadnának, ha tudnák, hogy kell. A főszereplő párterápiára megy az elviselhetetlen barátnőjével, a terapeuta hipnotizálja, csakhogy az aktus közepén szívrohamot kap, hősünk pedig benne ragad ebben az ellazult, minden mindegy állapotban, megérti, hogy nincs múlt és jövő, csak a jelen van, minden szorongató tényező csak a fejében létezik, és túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan dolgokra fecsérelje, amikhez semmi kedve. Ilyen például az ember ébren töltött idejének felét kitöltő munka. Úgyhogy nem is csinálja tovább: bejár ugyan, de a GDP-termelés helyett csak ül, néz ki az ablakon, esetleg kibelezi a hétvégén kifogott halat. Nem lázad, egyszerűen csak abbahagyta a felnőtt életnek nevezett kínkeserves napi rutint.

Biztosan hülyén hangzik, de én ebben a bugyuta (igaz, nagyon vicces) filmben láttam először olyat, hogy valaki valamit, ami pedig a kötelessége lenne, nem csinál, egyszerűen azért, mert nincs kedve.

Hogy hogy jön ide a halogatás? Türelem.

Így visszagondolva minden szar helyzet az életemben abból adódott, hogy nem tudtam nemet mondani. „Nincs meg a néptánccsoport, kellene jönni.” „Van itt egy munka, ha érdekel.” „Nem kapcsol be a gépem, te ilyen ügyes gyerek vagy, gyere már át.” „Be kellene ugrani most azonnal egy esti műszakba, senki más nem ér rá, ja, de a holnapi határidők ettől még persze élnek, oldd meg.” „Ugye nem most találod ki, hogy szakítani akarsz? Egy éve vagyunk együtt, annyi mindent felépítettünk.” Persze, hogy vállalom. Persze, hogy átmegyek. Persze, hogy beülök műszakba. Igazad van, nem lehetek önző. Megcsináltam mindent, hiába tiltakozott minden idegszálam, nem azért, mert annyira önfeláldozó és önzetlen vagyok, nem azért, mert kész vagyok feladni magam embertársam (pillanatnyi) boldogságáért. Ennél sokkal, de sokkal nagyobb tabut döntenék fel, ha nemet mondanék:

illetlen lennék.

Nem csoda, hogy elfáradtam.

Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, annyira nem, hogy (nem reprezentatív mintám alapján) az egész generációm képtelen nemet mondani. Azaz azok, akik a szocializmusba születtek, de már a rendszerváltás után, izé, szocializálódtak. Nem csoda: a mi szüleink sem tudtak nemet mondani, és az ő szüleik sem tudtak nemet mondani. Szépen csöndben maradsz, nem feleselsz, kushadsz, nem pattogsz, és akkor nem lesz baj – ez nem valami elcseszett etikett volt, hanem a túlélés záloga, a szüleinknek egzisztenciálisan, az ő szüleiknek meg egészen konkrétan. A „jobb nem keresni a bajt” és a „minek ment oda” azóta is Magyarország mottója és sírfelirata; mi, a mostani harmincas-negyvenesek vagyunk azok, akiknek ezt még a szemhéja belsejére tetoválták, érezzük, hogy nincs ez jól, de változtatni még nem tudunk. A családi legendárium része, hogy én és a tesóim milyen „áldott jó, csöndes, szófogadó” gyerekek voltunk. Nagyon remélem, hogy az én gyerekem már nem lesz az.

Az ezredforduló környékén aztán jöttek az önsegítő könyvek és a kócsok, és azt mondták, szarni az elvárásokra, szarni arra, ki mit gondol rólad, tedd, amit a szíved diktál, amiben jól érzed magad, légy önazonos, rövid az élet. Jó duma, persze, csak kicsit nehéz kivitelezni úgy, hogy az ember nem egyszerűen nem tud nemet mondani az elvárásokra és igent a tutira, hanem fogalma sincs, mi az a tuti, fogalma sincs, hogy mit diktál a szíve, és mikor (lenne) önazonos. Belegondolni sem volt időnk és lehetőségünk ugyanis, sőt:

soha fel sem merült, hogy lenne választásunk.

Tetszettünk szépen örülni annak, ami van, nem sivalkodni, nem elégedetlenkedni, összeszorítani a szánkat, ha valami bajunk volt, megtartani magunknak, nem terhelni másokat feleslegesen.

Aztán, ahogy öregedtem, azon kaptam magam, hogy az egész életem olyan feladatokból áll, amiket maceraként élek meg. Észre sem vettem, egyszerűen így alakult; amikor pedig észrevettem, úgy tűnt, ez a természetes. A munka már csak ilyen, a lényeg, hogy egészség legyen, meg hogy kijöjjünk valahogy a hó végéig, váltani nem érdemes, még a végén csak rosszabb lesz minden, megint hétfő, végre péntek. Több millió honfitársunk él ebben az országban, aki semmi mást nem ismer, csak a macerát – és azt hiszem, kevesebben vannak, akiknek tényleg nincs más választásuk, mint akiknek egyszerűen eszükbe sem jut, hogy máshogy is lehetne. Az ember persze megtalálja a módját, hogy, ha a helyzetet nem is oldja meg, legalább a figyelmét elterelje róla. Naná, hogy megtalálja, egész iparág épült az eszképizmusra az évente frissülő iPhone-októl a PlayStationön át a Marvel-filmekig.

És mivel a figyelem ilyen irányú elterelése mindig kellemesebb és szórakoztatóbb, mint a sok-sok macera, amelyről ugye a figyelmet el kell terelni – még úgy is, hogy érzem, ha így folytatom, a nyakamba borul az egész –, inkább a kényelmes zsibbadást választom. Akkor is, ha a feladatokat attól még el kell végezni. Ezekből lesznek a másfél-két órás csakmégötpercek, aztán az éjjeli és hajnali munka, a „figyi, hogy állsz?” mailek, a „szia, csak érdeklődöm” hívások és az állandó eposzi jelzőm: „megint csúszik”.

Így lettem harmincéves koromra lusta, szar alak úgy, hogy közben rengeteget dolgoztam.

https://nlc.hu/eletmod/20191115/halogatas-pszichologia-2/?fbclid=IwAR2qNEHpovmnuHI4R74vV1RG97cbr5BDlPUwmBsKHmbk5s_5OFg686_sBEo