Az ország legnagyobb lakótelepén nőtt fel, melynek elég rémisztő híre van. Hogy él az emlékeiben az Avas?
Egyáltalán nem éreztem drámainak a helyzetet. A Középszeren laktunk. Akkoriban kicsit sem volt rémisztő hely, rengeteg facsemetét ültettek. Mindenki járt dolgozni, és velem együtt sok kulcsos gyerek császkált az utcán, mely nyüzsgött a fiataloktól. Rengeteg ember képe és óriási pezsgés ugrik be az akkori Miskolcról. A 3-as iskola pályájára jártunk be focizni, bújócskáztunk a lépcsőházban, átfutottunk az alagsoron. A mi pincénket például lezárták, mert állt benne a víz, ettől egyszerre volt nagyon félelmetes és romantikus. Ott cigiztek a nagyfiúk, és persze mi is lementünk, még bunkert is építettünk. Kulcs lógott a nyakamban, lakótelepen cseperedtem fel, mégis izgalmas és boldog gyerekkorom volt.
Milyen emlékeket őriz a városról?
Az is nagy élmény volt, hogy napjában többször fújt a gyár, hatalmas nép járt-kelt az utcákon. A melósok beugrottak a kocsmába, bedobták a rövidet, de a táskából is gyakran kikandikált a kétdecis pálinka és a csavaros kifli. Élettel teli, boldog képeket őrzök Miskolcról, szerettem ott élni. Nyíregyháza, amikor odakerültem a tanárképzőre, már nem volt ilyen.
