2016 óta, azaz

a Brexit és Donald Trump elnökválasztási győzelme óta vált a társadalomtudományi kutatások egyik legpezsgőbb területévé az úgynevezett populizmuskutatás

. A kutatók többsége a világszerte tapasztalható jobboldali előretörést magyarázza a populizmussal, amit általában külön politikai irányzatként határoznak meg. Vannak, akik szerint a populisták egyszerűen csak idegengyűlölők és fasiszták, csak nem szabad így nevezni őket, mert hisztiznek miatta, más gondolkodók viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy Trump, Salvini, Wilders vagy Orbán támogatói messze nem fasiszták, sőt kifejezetten kontraproduktív állandóan ezzel vádolni őket.

 

Utóbbi álláspontot képviselik Roger Eatwell és Matthew Goodwin politológusok, akik tavaly könyvet is írtak a jobboldali populizmusról National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy címmel. Az írás komoly vitákat szült, szép számmal kapott méltató kritikákat, de többen le is húzták, a Guardian például felrótta a szerzőknek, hogy túlságosan elfogultak a populista szavazók irányába, és alig beszélnek az általuk hatalomba segített politikusok lépéseiről, amik közül tényleg eléggé sok a problémás.

Nem fasizmus, hanem totális demokrácia

Eatwell és Goodwin is elsősorban a neofasizmusról kutattak eddig, és a könyvük első nagy állítása is az, hogy szerintük a fasizmus és a populizmus élesen elkülönülő ideológiák, a mai populisták gondolataikban sem fasiszták, és így nevezni sem érdemes őket, ugyanis ez csak a politikai árkokat mélyíti. Az írók szerint ugyanis a populizmust éppen az különbözteti meg minden más politikai ideológiától, hogy a legkevésbé sem elitista, hanem azt hangsúlyozza, hogy az átlagemberek nevében és az érdekükben politizál. Ezért a populista politikusok általában nem kevesebb demokráciát akarnak, mint a fasiszták, hanem pont, hogy többet. Szívesen kérdezik „az emberek véleményét” bármilyen politikai kérdésben, és állandóan arról beszélnek, hogy az emberek szava szent, a többségi döntéseket pedig végre kell hajtani.

 

Eatwell és Goodwin szerint a demokráciának nincsen szüksége védelemre a populistákkal szemben, hiszen ők éppenséggel totális demokráciát akarnak. Amit felszámolnának, azok inkább a biztosítékok, amik a többség akaratának végrehajtását akadályozzák, és azok az ellensúlyok, amik a legtöbb olyan országban, amit ma liberális demokráciának nevezünk, a kisebbségeket védik annak érdekében, hogy bizonyos határokon túl a többség ne tudja a társadalom egészére rákényszeríteni az akaratát.

A többség diktatúrájától egy rakás ókori gondolkodó is védeni igyekezte az emberiséget, Platón például a demokráciát egyszerűen a csőcselék fenntarthatatlan uralmának nevezte, helyette a tudományokban járatos és a közösség javát szem előtt tartó filozófusok uralmát javasolta, tanítványa, Arisztotelész pedig úgy gondolta, a demokrácia a nincstelenek uralma, ami az állam összedőléséhez vezet.

A könyv szerzői szerint a 20. század második fele paradox módon Platón filozófuskirályokról alkotott ideáljához vitte közelebb az emberiséget, a liberális demokráciákban ugyanis egyre inkább elkülönült az államot irányító elit a társadalom többi részétől. Drasztikusan lecsökkent a munkásháttérrel rendelkező politikusok aránya, egyre több törvényhozó elitegyetemekről kerül ki, és még első generációs értelmiségiből is egyre kevesebb jut el a politikai szféra tetejére. De ez önmagában nem is lenne akkora baj, a probléma inkább az, hogy rengeteg politikai kérdésben gyökeresen elvált az elit és a többi ember véleménye. Az elit sokkal inkább támogatja az európai integrációt, megengedőbb a migrációval szemben és támogatja a szabad kereskedelmet is, és a társadalom tetején lévők egyre hajlamosabbak azt hinni, hogy ezekben a nézetekben a többség osztozik velük. De, ahogyan a Brexit bemutatta: nem ez a helyzet.

4D

A National Populism: The Revolt Against Liberal Democracy szerzőpárosa a populizmus mai előretörését 4 faktorral magyarázza, amit 4 D-nek neveznek: