„Szinte filmsztárnak érzem magam!”
– mondja a filmsztár a tényleg az amerikai filmeket idézően villogó vakuk kereszttüzében, egy kicsit már görnyedt háttal, lassacskán betipegve a díszvendégnek fenntartott asztal mögé. „Ez már nem is fotózás, ez orgia!” Aztán megjön talán leghíresebb filmjének főszereplője is, és szeretettel szájon csókolják egymást. Végül, mielőtt leülne, még azt mondja magyarul: köszönöm szépen.
Az Oscar-díjas cseh filmrendező, a magyarok egyik nagy kedvence, Jiří Menzel sokadszor jár Magyarországon; most a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál hívta meg, hogy életműdíjat adjon át neki, a Sörgyári capriccio főszereplőjének, Magda Vášáryovának pedig Európa-díját, mondván, a színészetével, filmjeivel ő is épp annyira európai értékeket képvisel, mint a tavalyi, első díjazott, Juliette Binoche.
Csehszlovákiában ő lett a sörivás jelképe – pedig nem is szereti igazán a sört.
Menzel elmeséli azt a történetet is, ahogyan Prága belvárosának közepén először találkozott Vášáryovával, és mivel az addig inkább mesedarabokban szereplő színésznő nem ismerte Bohumil Hrabal regényét, aminek a megfilmesítését épp előkészítette, beszaladt egy közeli boltba, és megvette neki a könyvet.
Vášáryová hozzáteszi: „Egyáltalán nem zavar, hogy nem bálványoznak bennünket, bár Jirka nagyon szép szobor lehetne, nagyon szépek a fülei. De az biztos, hogy ha meghalunk, a sírunk fölött már a legfantasztikusabb dolgokat fogják mondani azok, akik egész életünkben nem szerettek minket.” „Én már alig várom” – vágja rá erre Menzel, majd hozzáteszi, Vášáryová sírja fölött mellesleg még az is elhangzik majd, miért kellett olyan korán abbahagynia a filmezést. „Ezt sosem bocsátják meg nekem” – feleli a színésznő, aki amúgy úgy véli, az első igazán nagy sikere az lesz, „Ha elérem, hogy végre normális elnökünk legyen.”
Menzel szerint egyébként nem is tér el annyira Vášáryová mostani és egykori hivatása, a politika és a színészet. „Lehet bármilyen jó a színész, ha csak játszik, de nincs egyénisége, az számomra unalmas, márpedig a többség ilyen. A politikusokkal ugyanez a helyzet. Politikus csak az akar lenni, aki sehol máshol nem tud érvényesülni, de hatalomhoz akar jutni: ezért van tele a kormány csupa olyan emberrel, akit még személyiségnek sem neveznék, akiknek csak egyéni érdekeik vannak. Churchill, Havel vagy Masaryk személyiségek voltak, akik nem csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Nézzék meg maguk is a saját politikusaikat: mi árad belőlük? Semmi. Nullák.”
Vášáryová szerint azért ez is csak ugyanúgy van, mint bármilyen szakmában: „A színészek között is vannak jó nagy disznók, csak ez nem olyan nagy baj, mert nekik nincs hatalmuk.”
Az egykori színésznő politikusként a magyarok nagy barátjának tartja magát, mert, mint mondja, a magyarok rengeteget segítettek Szlovákiának abban, hogy a világ ne egy kis orosz szigetként tekintsen rájuk. De ez már a rendszerváltás után volt, a korábbi korszakra már nem emlékszik ilyen boldogan: „A nyolcvanas évek elején elkövettem életem egyik nagy hibáját: elveszítettem a reményt. Pedig katolikusként tudom, mennyire fontos a hit, a remény és a szeretetet, amiből a hit és a szeretet oké is volt, de a reményről azt sem tudtam, mit jelent. Aztán megtörtént a rendszerváltás, és azóta minden napért hálás vagyok, és boldognak érzem magam még akkor is, ha persze akadnak problémák. De ezek csak azért vannak, hogy megoldjuk őket. Azóta minden reggel, ahogy felébredek, azt mondom magamnak, a reményt soha nem szabad elveszíteni: hinni kell abban, hogy kieszközölhető a változás” – mondja, majd sokat mondóan a közönségre néz:
„Nem tudom, ennél diplomatikusabban hogyan fejezhetném ki magam itt nálatok, magyaroknál.”
