Ezek mennek a Facsén. Vegyetek levetőt – szól Laci a jobb ülésből. – Miért? – Süllyedünk!

Ildikó CzigányEgy közönséges ünnepnap
Olyan, mint a többi. Semmi különleges, csak a szokásos. Szóval ünnep.
A gépen ismerős dallamok szólnak, míg a széksorok közt cikázunk, kávé készül, üléstámla, miegymás. Ha mind kész, jöhetnek az utasok! Dorombolni kezd az első hajtómű. Még nem hallatszik semmi, csak a falak rezegnek gyöngéden kezem alatt, aztán a világ mélyéről előtűnik a halk dorombolás. Jön a második, a harmadik, sikolt a levegő, mintha gőzmozdony készülődne induláshoz. Méltóságteljesen gurulni kezdünk. A nénik, piaci szatyorral kezükben már megnyugodtak, ülnek a gyerekek is, a sok nyaralni induló család, távoli magyar falvakból, talán életükben először.
Hová megyünk? Mindegy. Dél-tengerek felé. Mallorcára, Máltára, Rodoszra vagy Palermóba, sütkérező tengerek felett; Adria, Genova, francia Riviéra, látom a marseille-i kikötőt, a hegyi pásztorokat kecskenyájjal Malaga felé süllyedőben, aztán olasz halászfalvakat, Athént, mint egy fehér drágakősivatagot, város-gyerekeket itt is, ott is, a tengerben alvó állatként lapuló szigeteket, és kéket, rengeteg kéket, mintha egy nagy karnevál végén minden szín ereje kékké egyesülne és nem maradna más, csak a nagy-nagy világító Tenger.
A pilótafülkében utas-hegyek. Felnőttek lábai közt apróságok igyekeznek előrebújni, filmfelvevők zizegnek.
– Tedd a hátára, Lacikám, ne kényelmetlenkedjünk – jegyzi meg kapitányunk barátjának, aki a gépet vezeti. Úgy nem kéne fotósainknak a jóga művészetére emlékeztető pózokban próbálkozniuk egy-egy sziklaszirt becserkészésével.
– Vegyetek levetőt – szól Laci a jobb ülésből.
– Miért?
– Süllyedünk!
És tényleg: nemsokára belerohanunk a felhőkbe. Mintha egy óriás madártej adagjában hajóznánk, de golyó-kemény, fényesre csiszolt habok közt, úgyhogy Laci meg is jegyzi: – Na, nézzük meg, mit adnak a tv-ben! – és azzal bekapcsolja a lokátort.
Érdekes a műsor, sok felvillanó gócocska látszik, a zivatarfelhők. Hol jobbra, hol balra hintázik a gép, amint a felhőket kerülgetjük. Szinte táncot lejt, uszálya a szárnya.
Természetesen látás szerint és 45 fokkal szállunk le, mert rövid a pálya. A tenger fölött alacsonyan fordulunk és ha azt a pici vitorlást nem látnám, nem tudnám megmondani, harminc méteren vagyunk-e vagy háromszázon. A nyugati fény katedrális üvegablakaként törik milliárd darabra, mintha csillogó golyócskák ugrálnának a víz felszínén. Elénk fordul a pálya, torkolatánál magas, meredek sziklafal vöröslik.
Egy óra kabóca-zaj, pillangó-illat és magnólia-fény – aztán minden kezdődik elölről.