Itt jólelkű, egyszerű
emberek élnek – ezt a mondatot háromszor is elismétli Hunyadi Tibor, a bodrogközi Kenézlő polgármestere. Nincs okunk kételkedni, akikkel találkozunk, valóban jólelkű és egyszerű emberek. A Tiszán itt átmenő komp révésze finoman csúsztatja a pallót a rámpára, a pénztáros precízen tölti ki a számlát, a boltos tisztán tartja a kis üzletet meg a környékét, a park ízléses és nem csicsás, szépen gondozzák a helyi közmunkások, s a hajdani hídfőre emlékeztető múzeum is takaros.
Csak az a híd…, az hiányzik innen fájón.
A ma már Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez tartozó Kenézlőt hajdan egy Tiszán átívelő híd kötötte össze a szemközti, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Balsával, ám 1944 októberében a hátráló német csapatok felrobbantották az építményt.
– Vörös volt az egész folyó a halottak vérétől – emlékszik vissza Hunyadi Tibor, aki generációk óta e község lakója, s két fia is itt maradt, nem mentek el se a Dunántúlra, se külföldre. A hidat tartó betonpillérek még ma is felfedezhetők az idevezető ártéri erdő szélén, az egyik elemre háromszor is ráírták, hogy „Büfé”. A parton hétvégi házak sorakoznak, de nemcsak magyarok a tulajdonosok: egyre több az ukrán nyaraló. Igaz, ők nagyobb házat építenek, elektromos kapuval, falakra szerelt kamerákkal, föd alá rejtett garázzsal, avat be bennünket a részletekbe egy bennfentesnek tűnő férfi.
A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kenézlőt és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Balsát összekötő híd több lenne egyszerű építménynél: kinyitná a világot az itt élők számára, elmozdítaná a holtpontról a végletekig elszegényedett, minden rangsorban az utolsó helyen kullogó Bordogközt, benne nemcsak Kenézlővel, hanem Zalkoddal, Viss-sel, Györgytarlóval, Tiszakaráddal, de tán még a messzebb lévő Vajdácskával, Bodroghalommal és Karcsával együtt is.
– Mi eddig mindent megcsináltunk magunknak, nem könyörögtünk pénzért, sose voltunk „önhikisek”, nem kellett adomány. Van iskolánk, óvodánk, postánk, takarékszövetkezetünk, három felekezetnek három temploma, közösségi háza, orvosi rendelő saját orvossal, sőt, még egy megye II.-ben játszó focicsapatunk is, és szabadtéri színpadot is felhúzunk ezen a nyáron, hogy a nép tudjon hol táncolni. De hidat építeni már nem tudunk saját erőből. Pedig ha lenne híd, minden itteni munkanélküli asszonynak lenne munkája, mert a nyíregyházi LEGO-gyár most is hirdet száz álláshelyet – mondja a polgármester. Kenézlőnek van egy negyvenszemélyes saját autóbusza, azzal át is vinnék az asszonyokat, hisz ha lenne híd, csak negyven kilométert kéne megtenni, a mostani hidakat használva viszont minimum ennek dupláját, s úgy már nem éri meg.
S hogy mennyibe kerülne újra megépíteni a hidat?
A polgármester erre válaszul egy kész tanulmánytervet vesz elő, jó vastag, részletesen le van írva benne minden műszaki tartalom. Ennek alapján hárommilliárd forintból meg lehetne építeni egy olyan hidat, amelyen át akár a vasúti forgalmat is újra lehetne indítani. Régen kisvasút is volt errefelé, ami ma fellendíthetné az idegenforgalmat. Mert errefelé nem csak az emberek jólelkűek, de ráadásul még a táj is gyönyörű.
A hárommilliárdos költség annak fényében érdekes, hogy ugyanennyit szán a kormány Sátoraljaújhelyen a Szár-hegyet és a Vár-hegyet összekötő 700 méteres üveghídra, amely legfeljebb a turistáknak érdekes, de munkahelyeket nemigen teremt, nem köt össze két megyét, a látványosságon túl sok haszna nincsen.
– Huszonhét éve küzdök ezért a hídért – mondja Hunyadi Tibor. – Hét ciklus óta vagyok polgármester, megszakítás nélkül, azóta harcolok érte, de hiába. Amikor Orbán Viktor a párkányi híd avatóján azt mondta, hogy ezzel újjáépült az utolsó lerombolt magyarországi híd is, szívesen megüzentem volna, hogy nincs igaza. A Bodrogköz itt van a hídja nélkül, s ha ez így marad, végképp elszegényedünk, semmivé leszünk. http://nepszava.hu/cikk/1133427-satoraljaujhelynek-uveghid-bodrogkoznek-coki
