Nem szeretem a Coca-Colát. Eretnek vagyok. Nem szeretem a szintetikus tejet, a puffasztott kekszet és a mű-napsütést műkörömmel kiharcolni sem. Nem hiányzik, hogy ügyes sebészek műarcot gyártsanak, amellyel – eleget téve a „be happy” programnak – szép műmosolyt küldhetek a reklámügynökök felé. Kávémentes kávét sem iszom cukormentes cukorral és egyáltalán: nem vágyom az életmentes életre. Lesz, ami lesz, kipróbálom az igazit! Akkor is, ha veszélyes.
Talán túlzott a biztonságba és annak szükségességébe vetett hitünk? Csillogó világunk látszólag jól működik, minden kényelmünket és boldogságunkat szolgálja, méret, szín és ízesítés választható igény szerint. De mostanában gyakran kimaradozik az áram. Mi lehet ennek az oka? Tán haldoklik a hős? Pedig milyen jó elhinni, hogy biztonságban vagyunk! Hogy a gondosan előírt szabályok, valamint a számítógép-hősök megvédenek minket. Nem lehet baj: hiszen elveszik a kisollót, és gombnyomásra működnek a repülőgépek. Nem így gondoljátok? Mégsem tökéletes ez a büszke világ? Lehet, hogy a puffasztott keksz testű hősök összerogynának, ha egy félórát kapálniuk kéne? Lehet, hogy miközben elégedetten rágjuk a gumit, és boldogan nyalintgatunk a gonosz jutalom-fagylaltjából, a terminátor gyengélkedik?
Már látom, amint az utolsó, megfeszített erőből fenntartható fényesség, fölösleg, fitogtatás hősei köhécselni kezdenek, aztán egyszer és mindenkorra – elsötétülnek a képernyők. Csönd lesz a csillogó világban.
Egyszer egy luxushajón nyaraltam a Földközi tengeren. Ott borzongtam meg először. A hajó végében álltam este. Mulató, kókusz-fehér zongorával, gyümölcs-színű hajónk gyöngysorként úszott a kietlen, sötét tengeren. Úszó kincses ládához hasonlított. Előttem tarka emberforgatag áramlott, fürtös dallamok, koccintás, nevetés. Átfordítva fejemet a hajókorláton túlra azonban emésztő sötétség borult a világra. Maga a semmi vett körül. Fekete, vég nélküli víz és csönd.
De ez rég volt. Alig egy hete illatos étteremben üldögéltünk a tengerparton barátommal. Szemből egy város fényei csiklandoztak, és a büszke felszolgáló pazar tálakat osztott, halk zene-koszorúban csokornyakkendők selyemingekkel csevegtek. Minden idillinek tűnt, amikor – nem tudni miért – néhány másodpercre megszűnt az áramszolgáltatás. Csak pár pillanat volt, még meglepődni sem tudtunk igazán, de hirtelen és váratlanul tökéletes sötétség lepte el a környéket. Eltűnt a túlpart, eltűnt a szomszéd asztal is. Egy pillantásra megdermedt az élet.
„… már vége is!” – gurult tovább aztán a nevetés.
„… semmi sem volt…” – örvendeztünk. De bennem rettegve nőtt fel a gyanú – miközben a többiek már ismét a zenével dúdoltak és csillogott kezükben a pohár – épp ellenkezőleg! Semmi sincs! Semmi sincs abból, amit látunk, amit elképzeltünk, amit elhitettünk magunkkal a jólét és a látszatok világában! Megyünk, amerre művilágunk állábai rugdosnak. Álmodó milliók! Hiszen vacak kis videojáték az egész! Gombnyomásra letörölhető, emlék és nyom nélkül! Semmi sincs abból, amit látunk. A saját kezemet is csak kölcsön kaptam, határozatlan időre…
Egyszer egy napkeletről jött bölcs azt mondta:
Ami elkeserít – próbáld elfogadni!
Ami bosszant – próbáld kinevetni!
Amit utálsz – próbáld megszeretni, és hihetetlenül boldog leszel!
Ez minden ősi, tiszta létező törvénye. Egyáltalán nem kötelező. Csak választható.
A tenni akarás ott él minden szent meggyőződésben. Ez érthető. De többet tesz a világ érdekében a dombtetőn meditáló mackó, mint egy vallásháború. Kedves ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg: „Miért akarsz mindenáron segítséget okozni?” Van idő. Semmi nem sürgős. Néhány millió év ide vagy oda, nem számít. A Rendszer működik.
– Talán úgy gondolod, hogy évszázadok, ezredek múltával jobb belátásra tér majd a térfogatnövelő élelmiszereket csámcsogó társadalom? – kérdezte tengerparti barátom.
De addigra már visszajött az áram. Elláttam az asztal túloldaláig, ahonnan egy tápszeren nevelt, gyári pulyka combja mögül mosolygott felém. Elláttam a túlpartig is, ahol a ragyogó égen ártatlan repülő szelte útját.
– Dehogyis! Nincs olyan a jövőben, ami itt ne kuporogna velünk a múltban – mondtam. – Amire vársz, már itt van! Nézz csak körül!
Körülnézett. Már hajnalodott, napfényes teraszon ültünk.
– Ennyi idő volna? – kérdezte, és a pincért kereste hunyorogva, ahogy átvirrasztott éjszakák után szokás.
– Nincs pincér – nevettem – és nem kerül semmibe a napfény. Az Isten kezét nyújtja, ha odébb nem lököd. Ha felfigyelsz arra, hogy a teremtés történik, és folyamatos a feltámadás! Igény szerint: ki, mikor szeretné.