Rita SzántóMegkönnyeztem a Népszabadságot… Eszembe jutott az az ősz, kicsivel több mint húsz éve, amikor boldogan indultam a Népszabadság szerkesztőségébe iskola után. Gyakornoki munkát kaptam, és az újságíróiskola mellett bejárhattam a legendás szerkesztőségbe. Megilletődve léptem be az épületbe, és a portásnak büszkén mondtam, itt dolgozom. Még büszkébb voltam, amikor másodszorra már meg is ismert.
Persze nagyon kezdőként nem vettek túl komolyan a kollégák, leginkább a teletexről kellett híreket levennem. Naponta csaknem félszázat írtam, mert azt vallották, először ezt kell megtanulni. Ezek meg sem jelentek az újságban, de nem bántam, mert a közeg mindenért kárpótolt. Az akkori újságírók – visszatérve a Parlamentből – érdekes sztorikat meséltek az akkori képviselőkről. Bennfentesnek számítottak, lenyűgöztek a rutinjukkal, a könnyedségükkel.
Jó volt ott lenni. És jó volt először olvasni az írásomat a Népszabadságban. Igaz, egy mínuszos hír volt, és rajtam kívül senki sem tudta, ki írta. De akkor is büszke voltam. Már csak azért is, mert nagyapám műhelyében gyerekként sokszor láttam a Népszabit, az újságot.
Mínuszos híren kívül mást soha nem írtam a Népszabadságba. Már valószínű, nem is fogok. Persze nem emiatt könnyeztem, ez csak apró, említésre sem méltó veszteség az olvasók számára. Nem úgy, mint az újság megszűnése. Ami nehogy azt higgyük, csak az olvasóknak fog fájni.
