Az 52 éves Juliette Binoche ugyanolyan vagány, derűs és hiteles Miskolcon, mint a filmjeiben, vagy a cannes-i vörös szőnyegen. Kiderült, annyira akar szerepelni Tarr Béla egy filmjében, hogy kitartóan győzködi a magyar rendezőt, ne vonuljon még vissza. Fotósok előtt utál pózolni, de a rajongókkal barátságosan fotózkodott több mint fél órán át, ami ilyen szupersztártól meglepő gesztus. Az Oscar-díjas színésznő az Origónak elmondta, a meztelenségtől nem fél, mert a test is a történetet szolgálja.
.
Juliette Binoche-nak már rég nem kell bizonyítania semmit. Harmincegy évvel ezelőtt robbant be a Randevú főszerepével, és azóta szinte az összes létező filmes műfajban alkotott maradandót. Ugyanolyan hiteles jelenség a hétpróbás művészfilmőrülteket is fejvakarásra késztető Camille Claudel 1915-ben, mint a legszélesebb közönséget megszólító Csokoládé-ban vagy Az angol beteg-ben. Csinált harsány komédiát, zsarus thrillert, kosztümös drámát és romantikus kalandfilmet is.
Ő volt az első színésznő, akinek összejött a nagy európai filmfesztiválok Grand Slamje, azaz Berlinben, Cannes-ban és Velencében is megkapta a legjobb női alakítás díját, illetve a francia színésznők közül másodikként vehette át az Oscart. Ha most nyugdíjba vonulna, akkor is nehéz lenne überelni.
De neki esze ágában sincs nyugdíjba menni. Tavaly négy filmjét mutatták be, közben végigturnézta a világ színházait az Antigone címszereplőjeként, Scarlett Johanssonnal forgatta Új-Zélandon a Páncélba zárt szellem című hollywoodi sci-fit (ebben a gyerekei unszolására vállalt szerepet), és tervben van még három filmje, az egyiket – először a karrierje során – producerként is jegyzi.
Hogy mindezek mellett időt szakított arra, hogy eljöjjön Miskolcra díszvendégeskedni a Jameson CineFestre, a jófejségét bizonyítja – ahogy az a derű és közvetlenség is, ami a teljes ittléte alatt áradt belőle. Mert lehetett volna kelletlen és távolságtartó is, ehelyett ő a legnagyobb természetességgel járt egy csomó ember kedvében.
Az viszont egyből lejött, hogy a fotózkodást nem szíveli. Kábé ötven újságíró, fotós és operatőr várta a lillafüredi Palotaszállóban, amikor délelőtt fél tizenkettőkor betoppant az elegáns hotel egyik különtermébe, ahol rögtön heves fényképezőgép-csattogás köszöntötte. Bár a program szerint tíz percig kellett volna pózolnia a fotósok előtt, Juliette Binoche egypercnyi vakuvillogás után közölte, hogy ebből elég is ennyi.
Félórás sajtótájékoztató következett, amelyen többek között bebizonyosodott, hogy nincs az az idióta kérdés, amire Juliette Binoche ne tudna értelmes, szórakoztató és informatív választ adni. Szó esett az Oscar-díjáról, a jövőbeni terveiről, a menekültválságról, a művészfilmek helyzetéről Hollywoodban, sőt még egy tizenhat évvel ezelőtti filmje konkrét jeleneteit is megpróbálta egy kolléga elemeztetni vele, de én most csak az egyetlen magyar vonatkozású témáról írnék részletesebben.
Már a legelején megemlítette, hogy előző este Tarr Bélával vacsorázott, az Instagramra kirakott fotóján pedig az is látszik, hogy erre a találkozóra a budapesti Kazinczy utcában lévő Kőleves étteremben került sor.
Binoche ódákat zengett Tarr művészetének nagyszerűségéről, és kiderült, hogy aktívan győzködi a Sátántangó Kossuth-díjas rendezőjét, hogy térjen vissza a filmkészítéshez, azzal a nem titkolt céllal, hogy egy esetleges majdani filmjében ő is szerepet kaphasson. Tarr már számtalanszor kijelentette, hogy A torinói ló-val eljutott az út végére, nem kíván több filmet készíteni, és a visszavonulása óta eltelt öt évben egyszer sem utalt arra, hogy valaha meggondolná magát.
Binoche sem számolt be változásról ezen a téren, de ha valakiről, akkor róla el tudom képzelni, hogy még egy olyan legendásan csökönyös embert is meggyőzzön a maga igazáról, mint Tarr Béla. Elvégre arról a színésznőről beszélünk, aki három olyan nagynevű rendező (Abbas Kiarostami, Bruno Dumont, Hou Hsiao-Hsien) filmjében is kicsikart magának főszerepet, aki előtte kizárólag amatőr szereplőkkel dolgozott.
Vajon milyen lehetne egy Juliette Binoche főszereplésével készült Tarr Béla-film? Miközben ezen jártattam az agyamat, véget is ért a sajtótájékoztató. Kitessékeltek minket, következtek az egyéni interjúk. Pár tévé mellett négy újság kapott lehetőséget, hogy külön is kérdezhesse a színésznőt. Az idegtépő várakozás alatt mindenki a folyosón járkált a kérdéseit mormolva, mintha csak egy egyetemi vizsga előtt magolnánk még egy utolsót.
Amikor végre engem szólítottak, és beléptem a terembe, a látvány inkább emlékeztetett egy nyilvános kihallgatás, mint egy bensőséges beszélgetés helyszínére. Az erős reflektorokkal megvilágított terem közepén ült Binoche, vele szemben egy üres szék várt engem. Tíz percet kaptam a beszélgetésre, miközben mellettünk körülbelül egy tucat ember fülelt (Binoche asszisztense, a fesztivál munkatársai, egyéb érdeklődők).
Ma este levetítik Miskolcon a Három szín: kék című filmjét. Beül rá?
Hú, ezt még meglátom. Az ilyet sosem szoktam előre eldönteni.
Otthon előfordul, hogy beteszi egy régebbi filmjét, és megnézi csak úgy, kedvtelésből?
Nem, soha. Saját filmemet csak akkor nézem, ha nagyon muszáj. Ha vége a forgatásnak, persze szeretem látni a filmet, kíváncsi vagyok, hogy állt össze, de később legfeljebb a díszbemutatón vagy egy fesztiválon nézem meg. Nem szeretek visszafelé tekingetni. Annak, hogy most elővették a Három szín: kék-et, azért örülök mégis, mert felhívja a figyelmet egy nagyszerű művészre – Krzysztof Kieslowskira.
Quentin Tarantino mondta, hogy amikor a Godzillát nézte, elsírta magát azon a jeleneten, amelyikben ön meghal. Ön sírt már valaha Tarantino-filmen?
Igen, egyszer. Terhes voltam, amikor először láttam a Kutyaszorítóban-t. Lenyűgözött a tehetsége, de közben iszonyatosan féltem. Egyszerre sírtam és sikítoztam a film alatt. A többi munkája más, azokon nehéz lett volna sírnom.
Fotó: Pozsonyi Janka
Amúgy az a típus, aki könnyen elsírja magát egy filmen?
Igen, nagyon könnyen, de könnyen nevetek is.
Önnek van az egyik legfantasztikusabb nevetése a világon. Mindig így nevetett, vagy önbizalom is kell hozzá, hogy az ember így elengedje magát?
Már kislány korom óta így nevetek. Néha viszont nem a legszerencsésebb, hogy így nevetek.
Olvastam, hogy a pályája legelején pénztárosként dolgozott egy nagyáruházban. Volt még más munkája is ezen és a színészkedésen kívül?
Ugyanabban az időszakban dolgoztam eladóként egy zöldség-gyümölcs árusnál. Illetve még korábban, tizenhat éves koromban múzeumi felügyelő is voltam egy darabig, arra kellett vigyáznom, nehogy hozzányúljanak az emberek a festményekhez, vagy megfogjanak egy szobrot. Ezek voltak. Aztán az a sok film.
Említette interjúkban, hogy hajlamos csak úgy felhívni azokat a rendezőket, akikkel szívesen dolgozna. Valaha eszébe jutott már, hogy felhívjon egy magyar rendezőt?
Igen, Tarr Bélát. És fel is hívtam többször!
Melyik magyar film volt önre a legnagyobb hatással?
Biztos, hogy egy Tarr Béla-film volt. Azt hiszem, A torinói ló érintett meg a legjobban közülük.
Az IMDb szerint két filmjének is ön tervezte a plakátját, A Pont-Neuf szerelmesei plakátját pedig az ön rajza díszíti. Van kedvenc moziplakátja?
(12 másodperces szünet) Nem, túl nehéz a választás. Még a saját filmjeimhez készült plakátok közül sem tudnék választani.
Nemrég egy fiatal színésznő elmesélte, hogy több filmje forgatásán is szörnyű élmények érték, például a rendező kierőszakolta, hogy meztelen legyen több jelenetben is. Azt szűrtem le ebből a beszélgetésből, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a lányaimnak eszébe ne jusson színésznőnek állni. Az ön lánya most 16 éves. Megpróbálná lebeszélni erről?
Soha! Szerintem a színészet a legfantasztikusabb, legcsodálatosabb munka.
Még az ilyen rossz élményekkel együtt is?
A rossz élményekkel meg kell birkózni, és jóvá alakítani őket. Magadnak kell megszabnod a határokat, de színészként az egész testeddel kell történeteket elmesélni. A testeddel, a lelkeddel, a szíveddel, az eszeddel. Nemcsak a fejeddel, hanem az egész testeddel. Ez nem rólad szól, mindent alá kell vetni annak a történetnek, amit el akartok mesélni.
A legfontosabb, hogy nagyszerű művészekkel dolgozz együtt. Lehetsz meztelen egy filmben, ha az a történetet szolgálja. Persze vigyázni kell, hogy kinek tárulkozol ki, hogyan fényképeznek közben, és aztán mindezt hogyan vágják össze. Hogy milyen a film szellemisége. De nem lehet a testet félretenni, mert vele teljes az ember.
Ön hogyhogy még sosem rendezett filmet?
Hahaha! Mert rendezni kib****tt nehéz. Teljes cikk itt
