Őrült ötletekből sosem
szenvedek hiányt. Egyszer csak fejembe veszem, hogy veszek egy elhagyatott vízimalmot. Merő kedvtelésből, hétvégi háznak. Elképzelem, milyen lehet egy ódon, csupa kőházban, fagerendás, -padlós szobában hallgatni a lapátkerekek surrogását és a csobogó vízfolyás mellett elaludni. A Hernád közelében, a Bársonyos mentén egymást érik a duzzasztók meg az elárvult malmok. Halmajon, Ináncson és Gibárton még látni a mohával benőtt, vasalt malomkövet. A szikszóit már elhordta az ár, csupán a tanya nevében őrzi a malmot. A sok utánjárás eredménye, hogy megtudom, ezek az ipartörténeti emlékek szántszándékkal jutnak az enyészet sorsára. Az átkosban ezeket senki nem birtokolhatja. Szántó István írása.
Addig hallgatja a telep végében susogó nádast, hogy kedvet kap a malom újraindításához.
Petró József, szikszói kőfaragó, nálam leleményesebb. Először kibérli a várostól néhány kilométerre lévő tanyát a Béke-téesztől, majd a hivatalosan engedélyezett néhány ezer négyzetméteres majort nyolc hektárosra bővíti. Lakhatóvá teszi a pajtákat, rendbe hozza a hajdani épületeket. Addig hallgatja a telep végében susogó nádast, hogy kedvet kap a malom újraindításához. Tanulmányozza a háború előtti képeket, amelyen kivehető, hogy ez egy különleges kialakítású, fekvőlapátos, úgynevezett kanalas kerekű szerkezet volt. Előnye, hogy a vízszint ingadozása nem befolyásolta a működését. A sírköves mester nagyon beleéli magát a projektbe. Liszt helyett áramot termelne. Ám addig számol, oszt, szoroz, mígnem kiderül, a tervezett egy kilowattos erőmű megépítése sose térülne meg. Már a kötelező csatornatisztítási hozzájárulás költsége is csődbe vinné a vállalkozását. Esküszöm, ez sem vigasz azért, hogy én sem leszek vízimalmos.
A hatalmas tanya végül sírköves műhely marad. Ahol korábban juhok bégettek, most egy óriási kőfűrész visít. Márványt és gránitot darabolnak. A szomszédban a betűket vésik az udvaron meg a kereteket, kőtáblákat öntik, faragják. A csűr végében egymást érik a roncsautók. Oldalukon hosszú, koszos csík jelzi, hogy itt nemrégiben kiöntött a Hernád. 2010-ben térdig érő víz hömpölygött a tanyán.
Petró mester már nem bánja, hogy a mini vízi erőmű ötlete hamvába holt. Más miatt panaszkodik. Meséli, hogy a sírköves és a kőfaragó szakma presztízse a mélypontra süllyed. Ő mestere a szakmájának. Fiai, Péter és Pál vinnék tovább a vállalkozást, de szűkül a piac. Szegények az emberek, egyre többen barátkoznak meg a hamvasztással. A fővárosban már kilencven százalékban ezt a fajta temetést választják. A mi megyénkben is közelítünk ehhez a számhoz. Kevés jut a végtisztességre, egyre többen temetés helyett hazaviszik az urnát. Ráadásul a kínaiak százezer számra szállítják a komplett sírköveket. Ezekre az összeszerelhető emlékművekre már csak a nevet kell felírni. Németországban a helyi iparkamara kezdeményezésére sikerült kiszorítani a távol-keleti konkurenciát. Amelyik minőségben aligha, legfeljebb árban versenyképes. A rendszerváltás előtt trükközni kell. Magyar kő híján a mesterek kicsempészik a pénzt, aztán ajándékozás címén Olaszországból importálják az alapanyagot. Természetesen a vám megfizetése után. Ugyanakkor békebeli szokás, hogy az adóellenőrök minden temetőt leltároznak, és számon tartják a mesterek műveit. Szorongatják a sírköveseket, de a szakma mégis él és virul.
Talán egy évtizede egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Végül elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené.
Tehát nem is olyan őrült ötlet, amiről korábban álmodoztam.
Szántó István/ Északmagyar
