Na de miként képzeljük el, hogyan is történik egy családállítás?

Nem úgy, mint egy pszichoterápiánál, mikor elkezdi mondani valaki, hogy mi a baja, mikor kik bántották meg. A problémát föl kell vetni, de nem lelki szennyes kiteregetéséről van szó. A problémát meg lehet jelölni egy mondatban, legföljebb kettőben, de Hellinger szerint háromnál többen nem lehet. Felvetés lehet, hogy nincs önbizalmam vagy hogy minden férfi elhagy. Korábban leírattam az előzményeket, de rájöttem, hogy annak semmi teteje nincs. A többiek számára, akik többnyire nem ismerik egymást, az az instrukcióm, hogy innentől kezdve nincs tanult viselkedés. A fejedet kint kell hagyni, csak a zsigeri érzéseidet kell behozni. Ettől mindenki megretten, fél, hogy nem fog semmit érezni. Az állíttató dolga, hogy kiválassza magát a többiek közül: „Szeretnélek megkérni, képviselj engem!” Aztán aki elvállalja, annak azt mondom: válaszd ki anyádat, anyai nagyanyádat… A képviselők beállnak a körbe, s én azt mondom, csak lélegezni kell, nem kell csinálni semmit. Erre az egyik egyszer csak azt érzi, hogy nem tud ott állni, mert nagyon kellemetlenül érzi magát és kimegy. Vagy éppen közel kell mennie a másikhoz, esetleg megérintenie. Egyszer csak elindul egy érzésáradat. Az én dolgom, hogy tovább tudjam vinni az érzéseket. Ezt tanultam, de nagyban támaszkodom az intuícióimra. Kérdezek: mit érez, miért érzi… Borzasztó gyorsan kialakulnak a dolgok, aztán egyszer csak minden megáll. Ilyenkor muszáj még valakit belevinnem. Egymással a képviselők nem beszélhetnek, csak velem. Csinálni csinálhatnak bármit. Van, hogy mindenki izzad, szaporán ver a szívük, nem ritka a sírás vagy egyéb érzelmi kitörés. Egyszer egy férfi beállt, mondtam neki, jó nagy levegőket kellene vennie. Egyszer csak a fejéhez kapott: juj, de fáj! Kiderült, a nagyapát, akit képviselt, fejbe lőtték.